Autóstopp

Merthogy nekünk örökkétig annyi a cókmókunk, mint a sátoros cigányoknak. Amikor útnak indulunk, asszony, gyermek, após, anyós, bili, pelenka, szárnyas betét, labda, maci, gumicsizma, a nyolcvanas évekből való hangszórók, kiskabát, nagykabát, esernyő, hagyma, pityóka, boroskorsó – menet üres, jövet teli! –, ennivaló, na ott aztán minden van. Én már évek óta mondogatom, hogy vegyünk egy kisbuszt. Lehet használt folkszi, vagy merci vitó, ford, akármi, de egy fiát dobló is megtenné. Mert akkor ember s gyermek s cókmók s minden elférne, a kocsiban volna elég hely és levegő, s a szembe jövők sem szidnák az őseimet, amiért a súly alatt seggre ült Daciánk fényszórói vakítják meg őket. Csakhogy pénz nincs, nem is volt, nem is lesz – annyi semmiképp.

Egyelőre tehát ébren álmodunk, és eregélünk hazafelé a decemberi sötét, lucskos, ködös, de erdélyi éjszakában. Maroskeresztúron vagy három stoppos egyszerre lendítené karját és hüvelykujját, hogy merre tartanának, de látva, hogy hányadán állunk, inkább zsebre vágják a kezüket. A radnóti kaptatón két, a marosbogátin egyszerre három hosszú kamiont sikerül hátul hagyni, s mihelyt szabaddá válik az út, már vidámabban és szaporábban haladunk. Valaki Marosludason is bekérezkedne, csak úgy, megszokásból, de ő is hamar észreveszi, hogy mi a helyzet. Nem így egy másik a fényárban úszó Torda főterén. Int, egyszer, kétszer, majd teljes egynyolcvanas magasságával, legalább másfél méteres kerületével és százötven kilójával kiugrik elibénk, s hevesen hadonász. Hogy álljunk már meg, az… így meg úgy… Hova, ember? De ő rettenetes méregbe gurulva csapkodja a levegőt, hogy de most, de azonnal, de be a kocsiba, s egy pillanatra úgy tűnik, hogy van benne annyi nyomás, mint a Daciánk legalább egyik kerekében. Hát, sajnálom komám, de te ide nem férsz be. A mi kocsinkban ugyanis már van egy disznó. Kikilózva.