Álmatlanság

Mindegy, jókor, jó helyen, barátságos, értő és megértő emberek között, meleg, szerető biztonságban, jóízű beszélgetésben, jóízű emberekkel – „Langyos teában ülök homlokig…” – olyanokkal, akik például folytatni tudják ezt az idézetet…
Már-már süllyednék a bársonypuha sötétségbe, amikor viszketni kezd az orrom, majd a talpam, majd a lapockám… Aztán a macska ugrik le a komódról, s a könyvespolc bőrkötéses világtörténetén élesíti a körmét. Krrr, krrr…! A hideg futkároz a hátamon. Kidobom a macskát, visszafekszem. Istenem, ajándékozz meg egy kis jótékony álommal! Valami szépre, derűsre kellene gondolni, egy régi emlékre… Megvan, a fehér ló, az jó lesz…
Langymeleg nyári éjszaka. Kihalt városrész. Szikrázó telihold. Kis tér, élősövénnyel kerített park, s a sövény mögött egy fehér ló legelészik a szürrealista fényözönben. Apró dobbanásokkal halad előre és önfeledten tépi a füvet a játszótér homokozója körül. Hazafelé ballagok az éjféli órán, elébem jön a kedves, és ahogy rám néz, csillag ül a szemében…, de lehet, hogy ez egy másik éjszakán történt, korábban, vagy későbben…, mindegy. Lehet, hogy most csak a fehér ló szemében látom a csillagot, amint kisétál az élősövény mögül a kis ösvényen, tudomást se véve rólam, elhalad mellettem, át az aszfaltút túloldalára, menetirányba és komótosan megindul a Grigorescu negyed felé… Megbűvölten nézek utána és elképzelem, hogy bemegy a Láma Bébe, felbaktat a kilencedik emeletre, és lefekszik az éjszakára kétszemélyesre nyitott rekamiéra…
Fél hatra jár, pirkad – teljesen kimerültem –, amint a kapucsapódásból hallom, már a reggeli lapokat is meghozták… Istenem, most már egy álom nélküli, rövidke alvásban is kiegyeznék… Fejes ugrani, süllyedni, zuhanni egyre lejjebb egy sötét feneketlen kútba, a semmibe, akár a halál…