Agymunka

És pedig nem tehetek ez ellen semmit, hiszen muszáj megvárnom a buszt, ha szeretnék viszonylag időben hazaérni. Újabban azonban még csavarosabb és (szó szerint) látványosabb utazóbarát körülményekkel voltam kénytelen szembesülni bizonyos járatokon.

Kezdjük azzal, hogy utálok tömegközlekedni. Préselődni testes háziaszszonyok, izzadt proletárok és külvárosi surmók között, testi közelségbe kerülni olyan emberekkel, akikkel egyáltalán nem óhajtok közös légtérben tartózkodni – kisebbfajta mindennapi pokol. Tehát ha tehetem, gyalogolok, ha éppen van pénzem, taxizok; azonban ha az embernek nincs saját gépjárműve, időnként buszra kell pattannia, mert az élet harcz és az idő pénz. (Aminek viszont igenis van szaga.) S miután az emberfia a szmogtól, a zajtól és az emberáradattól elszédülve, felverekszi magát a legújabb típusú, a városháza által frissen beszerzett autóbuszra, azzal szembesül, hogy nagyobb gyönyörködtetésére televíziós műsor harsog az utastérben. A plazmaképernyőn egymást váltják a reklámblokkok, és még arra is felhívják a tisztelt állampolgár figyelmét, hogy vigyázzon a pénztárcájára, mert a zsebmetszők rendkívül aktívak mostanában. Valóban. Az agymetszőkről nem is beszélve. Ott állsz tehát a tömeg közepén, s ha lábadra lépnek, az esetleges bocsánatkérést sem hallhatod az éter zajától, gondolkodásra esélyed sincsen, és épp ez a lényeg: mindig, minden körülmények között zakatoljon valami a füledben, mosóporreklám, társadalmi célú hirdetés, soha, sehol ne légy magadra, mert a végén még eszedbe jut valami építő jellegű ötlet vagy gondolat.

Időnként azt álmodom, hogy ülve utazom egy teljesen üres villamoson, egy kihalt, élettelen és hangtalan tájban, hajnali órán. Némafilm, science fiction.