Nem mintha nálunk nem lennének kétszáz fős lakodalmakon edződött fakanál-bajnokok, de hát a magyar cég nemcsak kiváló munkájával, hanem a vendégfogadással is példát akart mutatni a székelyeknek. A gasztronómiai költemények művésze pedig igencsak nekiveselkedett, s „halat, vadat, s mi jó falat”, mindent az asztalra varázsolt. Volt ott különleges, borban pácolt vadhús, a különféle halak gazdag választéka, salátaköltemények és húsba göngyölt paradicsomi gyümölcsökből és zöldségekből készült töltikék, süteményhez hasonlatos pástétomok, mindenféle húsból készült pörkölt és paprikás, sőt tatár bifsztek, kaviár, és csak a Jóisten a megmondhatója, még milyen ínyencségek, aminek nemhogy a nevét nem ismerem, de még az alapanyagát is alig tudtam azonosítani.
Summa summarum a konyhaművészeti alkotások ízlelgetése közben megállapítottuk az egyik ismerősömmel: „Azt sem tudjuk, mit eszünk...” Forgolódott is a vendégsereg a tálalóasztal körül, hiszen mindenki igyekezett minél többféle ételkölteményt „kipróbálni”. Ám egy idő után, egyesek – többnyire a férfiak – elkezdtek az üres tányérokkal körözni a tálaló körül, mint az éhes vércse a tyúkudvar fölött. Szemlélődtek, szimatoltak, de látható módon egyik ételcsoda sem vonzotta különösebben őket. Aztán hirtelen nagy tolongás támadt az egyik asztalnál. „Töltött káposzta!” – kiáltotta lelkendezve az egyik, majd kissé lelombozódva hozzáfűzte – „Ezt is odakozmálták.” Történt ugyanis, hogy a mesterszakács a káposztaleveleket zsiradékban kissé megpirította, mielőtt megtöltötte volna. Ezt bizony a zsíros sertésoldalassal gazdagított, tejfölben tocsogó töltött káposztához szokott emberek nem igazán értékelték.
„Hiába no – néztek össze savanyú ábrázattal –, aki szalonnán és vereshagymán nevelkedett, annak a gyomra nem emészti a kaviárt.”
Irányított légibombákkal támadta a dél-ukrajnai Herszont szerdára virradóra az orosz légierő, és Odesszát újabb dróncsapás érte.