A Kotori-öböl

Például a Kotori-öbölben, csónakkal együtt, csak egy pont vagyok. Ctrl lenyom + lököm a görgõt elõre az egéren (nagyítás). Így már jól látszom. Néha kell ez a mûvelet. Csak így lehet látni a részleteket. Megszoktuk, hogy mindent csak felülrõl szemlélünk. Jó magasról. Így ki lehet kerülni egy csomó részletkérdést. Egyszerûbb. Energiát lehet vele spórolni. Energiából meg sok kell, hogy a felületességbõl származó nézeteltéréseket kezelni tudjuk. Le kell néha anyázni a másikat, hogy megmutassuk ki az úr a háznál. Az meg energiaigényes. Zabáljuk az activiát (a bélflóra karbantartása végett), meg a centrum multivitamint, hogy fittek legyünk és versenyképesek. (Több vitamin = több anyázás = én vagyok a Jani.)

Lapozgatom az atlaszt, az egyik kép alatt ezt olvasom: „Római amfiteátrum Pulában.\" Egy ilyen háttérinformáció sokat nagyít a képen. Javít a felbontáson. Eddig azt hittem, hogy aki azt mondja nekem „menj a pulába!\", rosszat akar. Hogy surmó. Pedig arra is gondolhat, hogy jó lenne, ha elmennék Horvátországba, és megnézném a római kori amfiteátrumot Pulában. Õ már biztos járt ott, és tetszett neki. Azért ajánlja. Az ember találkozik egy sráccal a buszmegállóban, aki piros mûbõr cipõjében, meg steauás sáljában úgy néz ki, mint egy goromba siheder, és ki sem nézné belõle, hogy milyen világlátott. Mert csak felülrõl nézi a dolgokat, jó messzirõl. Nem nagyít. Meg fogom nézni a római amfiteátrumot Pulában. Annyian ajánlották már. Csupa világlátott ember. Õk biztos megengedhetik maguknak, hogy ne csak a világatlaszt lapozva utazzanak.

Visszavonulok magamba. Fürkészem a jövõt. Magam elé képzelem a Kotori-öbölt x év múlva (x?30). Magasan, fentrõl nézve ugyanolyan, mint most. Nem látom a csónakot, és benne magamat. Ctrl + lököm a görgõt elõre. Így már látszom?

Varga László