A fogadásokra járó ember

Emberünk tehát beront – még jobban belezavarva ezáltal a szellem fenomenológiájába a nem túl nagy számú hallgatóságot –, és lehuppan egy szabadon hagyott székre. Feszülten figyel az értekezésre, időnként jelentőségteljesen bólogat, látszik rajta: tudja ám ő, mitől döglik a bölcseleti légy. Az első meglepetés akkor ér, amikor kiderül, hogy a polgár nem magyar, hanem román anyanyelvű, sőt a jelek szerint nem is tud magyarul, ami apróbb akadály lehet egy magyarul megírt filozófiai doktori értekezés megértésében. Mindez már a védést követő díszebéden jut eszembe, ahol hősünk láthatóan jól érzi magát, otthonosan forgolódik a jelen lévő szaktekintélyek, egyetemi professzorok között, cseveg és fejteget. Egyre inkább izgat a kérdés: ki ez a figura? Elkezdek hát kérdezősködni ismerőseim között. Kiderül, senki sem tudja. Azok sem, akik kellemesen cseverésztek vele az imént mint régi ismerősök. Ők azt hitték, valaki más ismerőse, úgy került oda. Megfogamzódik hát bennem a szörnyű gyanú.

A fickó tulajdonképpen senkit sem ismer. Kideríti – hétről hétre –, hogy hol, mikor van egy szaftos kis állófogadás, ahol jól lehet lakni, valamint bőségesen lehet bort, whiskyt és egyéb alkoholtartalmú italokat fogyasztani. Elkeveredik az illusztris társaságban, mindenkivel szóba elegyedik, aki útjába kerül – arra bazírozva, hogy mindenki azt gondolja majd róla: valaki más ismerőse, jó barátja, messziről jött tudományos tekintély. Ő pedig közben jól megtömi a bendőjét. Egy furcsa, kalandor embertípus mintapéldánya ő: irigylésre méltó ingyenélő, a legkiválóbb színművész e honban.

Mestersége titkairól érdeklődnék bizalmasan: mire megtalálom, csak annyit látok, hogy kifelé indul az ajtón, miután jóízűen felhörpintette utolsó korty borát.