A Fennvaló és a reklám

Szóval ömlik szembe velünk a reklám úton-útfélen, újságban, rádióban, tévében, film előtt, után és közben, sőt a postaládánkból is. Újabban az sem ritka, hogy az utcán tartóztatnak fel különféle szendvicsemberkék vagy ledér öltözetű hajadonok, akik például a legújabb kozmetikai csodaszerekről tartanak rögtönzött előadást, csak úgy az utcasarkon. Az ilyenek ostromát legtöbbször könnyedén veszem, a süketet játszva egyszerűen odébbállok.
Ám a minap megjártam. Hálóba kerültem, és nem is akárhogyan. Ugyanis nem simlisapkás ifjú, szendvicsemberke vagy ledér hajadon próbált rám tukmálni valamit… Egészen más „csomagolásban” érkezett a reklám. Két koros, fehér hajú nénike, amolyan régi vágású úri hölgy csatlakozott hozzám az úton, hátulról közelítve és „véletlenül” utolérve. Két oldalról közrefogtak, és kedvesen felajánlották, hogy egy darabon elkísérnek az úton, közben pedig beszélgessünk. „Beszélgessünk…” – mondtam gyanútlanul, de ekkor már színes folyóiratok kerültek elő a rafiaszatyorból. „Megajándékoznánk egy színvonalas vallási folyóirattal…” – kezdte az egyik nénike, miközben a másik szorosan csimpaszkodott a karomba, és Istenről meg a Bibliáról papolt. Megtudhattam, hogy mindaz, amit mostanig tudtam Istenről és a Szentírásról az hamis, mert „az igazság” abban a folyóiratban van, amit ők kéretlenül a táskámba gyömöszöltek. Ezek után már azon sem lepődtem meg, hogy állítólag valamelyik városvezető vidám vasárnapot akar szervezni a lakosságnak, hogy megtanuljanak tapsolva imádkozni. Ám kérdés: Istennek kell-e reklám? S ha igen, akkor vajon az utcán, fehér hajú, koros úri hölgybe „csomagolva” képzelte el? Vagy tapsolva egy sportcsarnokban?