Itt van a bázis – Beszélgetés Berze Imre szobrászművésszel

– Noha rajzkészségére figyeltek fel, végül – egy kis kitérőt leszámítva az iparművészet világában – szobrászművész lett. Melyek voltak ennek az útnak a jelentősebb stációi?

– Óvodáskoromban már jelezték a szüleimnek a pedagógusok, hogy ez a gyerek szépen rajzol, majd egy tehetségkutató program alkalmával a helyi képzőművész-tanárok javaslatára rajzkörbe kerültem. Harmadik osztályos voltam, amikor a képzőművészeti iskola a mai nevét felvette (Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum), mindvégig ott jártam iskolába, itt már célirányos képzést kaptunk kisgyerekként, szerettem is mindvégig az iskolát. A líceum kapujában egyértelmű volt, hogy a művészetiben maradok.

Nagyon jó osztályközösségünk volt, kellemesen emlékszem vissza arra az időszakra, az osztálytársaim kreatívok és inspirálóak voltak, tanáraim közül Sánta Csaba, Szabó János, Bocskay Vince szobrászművészektől rengeteget tanultam a hivatásról. Kolozsvár és az egyetem is egyenesen következett az addigiakból, bár váltottam az iparművészet irányába, pontosabban a monumentális kerámiára, és csak később, az egyetemi éveket követően tértem vissza a szobrászat műfajához, mert hiányzott az érzelmi töltet.

– Az is végig egyértelmű volt, hogy tanulmányait követően, a nagyváros lehetőségeiről lemondva visszatér Székelyudvarhelyre?

– Nem volt az, mindenképp elvágyódtam külföldre, és jártam-keltem is, volt néhány meghívásom már egyetemi évek alatt főként európai országokba, viszont gyorsan leszűrtem magamban, hogy itthon kell dolgoznom. A visszatérő hazagondolás egyértelművé tette számomra, hogy itt van a bázis, hamar letudtam magamban, hogy itthon és itthonról tudok a legjobban kiteljesedni. Ráadásul rögtön az egyetem után el is kezdtem a szülővárosomban tanítani.

– Ekkortájt, 2012-re datálható a Pulzus alkotótábor megalapítása is, melynek a kezdetektől mindmáig főszervezője…

– Érdekelt a művészeti életnek ez az oldala, mivel egy ilyen rendezvényen a közvetlen emberi kapcsolatoktól a szakmai kihívásokig számtalan élmény éri az alkotót, ráadásul foglalkoztatott az a gondolat, hogy Székelyudvarhely is kerüljön be egy intenzívebb szakmai vérkeringésbe. Vágytam egy olyan fórumra, amely alkalmat teremt az aktuális művészeti tendenciák megismerésére, véleményem szerint erre a művésztelepek mechanizmusa nagyon alkalmas, különböző alkotókkal és életművekkel találkozhat az ember.

Akkoriban is sok kérdés kavargott a fejemben, és kerestem a válaszokat, de talán a jó értelemben vett hezitálás kell, hogy legyen egy alkotó alapállása. A művésztelep indulását számos szakmai beszélgetés előzte meg, amelyet főként az udvarhelyi kollégákkal folytattam, kerekasztalokat szerveztem, ahol kibeszéltük a helyi hiányosságokat és teendőket, szóval a gondolat kiérleléséhez sok, jó kolléga őszinte véleményére volt szükség. Talán az igény benne volt már a levegőben, nem beszélve a szárhegyi nagytestvér példájáról.

Szerencsés időszakra esett a művésztelep indulása, mert Dr. Miklós Zoltán igazgató és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum részéről, valamint Kovács Árpád művészettörténész (akkoriban) a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközponttól is hathatósan kivették a részüket a szervezésben. Ennek a kis csapatnak az ambíciójából jött létre minden, közösen döntöttünk az irányról.

– És még nincs is vége az idei kiadásnak…

– Így van, még tart a kiállítás a képtárban, és lesz egy záróesemény szeptember végén, helyi kötődésű írók és költők a művésztelepen készült alkotásokból inspirálódva rövidprózát vagy lírát írnak, ezek alapján pedig székelyudvarhelyi színészek egy előadóművészeti produktumot hoznak létre, és mutatják majd be a Pulzuson készült művek előtt, amelyet a kiállítás finisszázsaként, utolsó mozzanataként is értelemezhetünk. Ezt izgalmas kezdeményezésnek tartom, amely elsősorban Albert Orsolya színművész érdeme.

Emellett a kortárs művészet sokszor nem egyértelmű üzenetének a részbeni megértésére is alkalmat teremthet, hogy a kultúrafogyasztók körében ezt a három művészeti vonalat eklektikus, izgalmas egésszé formáljuk.

– Milyen impulzusokat enged be a műveibe? Milyen hatások érik, alakítják?

– Az az alkotó vagyok, aki nem az anyag által inspirálódik, hanem a gondolataim alakítják az anyagot. Egy analitikus, elemző periódusban vagyok, főleg annak köszönhetően, hogy tavaly óta a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán doktori tanulmányaim végzem, és ott elvárás is egyfajta tudományos elemző attitűd.

– Művészetével kapcsolatban általában kiemelik a népi formai hagyaték, a tradicionális architektúrák, valamint az ácstechnikák szeretetét. Munkásságának alapvető eleme a tér és a tömeg közötti viszonyulás megragadása, nyelvezete minimalista és lényegre törő. Mi vitte ebbe az irányba?

– A szobrászat alapvető elemei a tömeg és a tér, az anyag és az anyagot körülölelő éteri közeg. Korai ambícióm volt, hogy azonosítsam, melyek azok a lokális formajegyek, amelyek a környezetemre jellemzőek. Melyek az elvontabb, nem annyira narratív, alaki szintézisek. Ha a szobrászati plasztika ünnepélyességének archaikus és helyi mivoltára gondolunk, akkor a kopja- és fejfák juthatnak eszünkbe, melyek szigorú, leegyszerűsített formarendszerből állnak. Szimpatikus volt számomra, hogy ez a népi kultúrában fellelhető elvonatkoztatás nem tartalmaz semmi naturalista elemet, részleteiben akár modern plasztikaként is felfogható elemekből építkezik.

Gyönyörűek a logikán alapuló famegmunkálási technikák, a funkció után belépő esztétikai igény megjelenése, az elemi-primér gesztusok puritán egyszerűsége. Felismertem valamit magamnak, amit nagyon szeretek és szeretgetek, hogy ne csak a tér vegyen körbe egy tömeget, hanem a tömeg is zárja közre a teret. Ebből a gondolatból származnak a héjplasztikáim, amelyek építészetre vonatkoztatható jegyeket is hordoznak magukban. A líceumban műépítész növendékeket is volt alkalmam tanítani, ez mindig is közel állt hozzám.

– A múzeumi munkája és a napi teendői hogyan egyeztethetők össze az alkotással? Hogyan jut mindenre ideje és energiája?

– A múzeumi munka azért áldásos, mert az ember rengeteg értékes műtárggyal találkozik, és ez a közeg rendkívül alkalmas arra, hogy végig kövessük egy mű életét, a kánonok kialakulását. Emellett számos tapasztalatot szerzünk az autentikusságról és a kontextusba helyezésről, sok impulzus ér, amely a kultúrtörténet nagy egészének összefüggéseit segít megérteni. Egy alkotóművésznek rendkívül jó, racionális pálya, kiegészítheti saját, autonóm művészetét, ráadásul kiváló a munkaközösség is.

– Hogyan tölti egy átlagos napját a műteremben?

– Gyorsan kell dolgoznom, mivel ha sikerül a műteremben lennem, akkor általában a megrendeléseknek próbálok eleget tenni. Az utóbbi években ténylegesen szabadon alkotni leginkább a különböző művésztelepeken van lehetőségem. Mindemellett egy fontos része lett az életemnek, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozata is elindult tavaly óta, ahol szobrászatot tanítok. Kiemelten fontos ennek a tanszéknek az elindulása, a leendő kampusz felépítése is vízválasztó lesz.

– Egyéb tervre, a közeljövőre rá sem merek kérdezni…

– Mindezek az időm nagy részét le is fedik, itt emelném ki a családom felém irányuló szeretetét és türelmét, nagyon hálás vagyok nekik. A fennmaradó kis szabadidőmet egy nemrég vásárólt parasztház és a körülötte lévő ingatlan felújításával töltöm.

Bálint Tamás