„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza” – fogalmaz interjúnkban Kopacz Mária marosvásárhelyi születésű, Szentendrén élő grafikus, festőművész, író.
2021. szeptember 22., 11:252021. szeptember 22., 11:25
– Amennyire tudom, már egészen kicsi gyerekként elhatározta, hogy festő lesz. Mikor nyilvánult meg a tehetsége, hogyan jutott végül Kolozsvárra, a grafika szakig?
– A családban szinten minden felmenőm rendelkezett valamilyen művészi érzékkel, úgymond belenőttem. Gyerekkorom telis-tele volt mindenféle élménnyel és csodával, így már hatévesen elhatároztam, hogy festőművész leszek, jobban mondva rajzművész.
Noha látatlanban szántam rá magam, de később, mikor kiderült, miből is áll ez a pálya, teljességében felvállaltam. Az is érdekes, hogy bár Marosvásárhelyen volt művészeti középiskola, és jártam is rajzkörbe korábban, ráadásul azt is elhatároztam, hogy sem orvos, sem színésznő nem leszek, nem a művészeti középiskolába felvételiztem, hanem a leánylíceumba.
Útra kelek (2020, akril, vászon)
Egy nagyon jó gyerekkori barátnőm volt a döntés oka, és ezt nem is bántam meg, mindmáig fontos a barátsága. Mégis, tizedik végén nem éreztem már jól ott magam, összevesztem egy osztálytársammal, és a barátnőmmel sem egy osztályba kerültünk, ráadásul egy különös véletlen folytán – édesapámnak a Víkendtelepen egy evezősbarátja, aki szobrászatot tanított, elmesélte, hogy a művészetiben is megürült egy hely – tizenegyedikben átfelvételiztem.
Eközben az új osztálytársaim szinte kész művészek lettek, így életem talán legkeservesebb éve következett, amíg igyekeztem bepótolni a lemaradást. A középiskola után még a tanáraim javaslatára egy évig otthon maradtam, és naponta bejártam a műterembe, hogy később nagyobb eséllyel felvételizhessek Kolozsvárra, szokjak bele a szakmába. Nem akartam festészetre menni, oda egyébként is túljelentkezés volt, nekem pedig a rajz volt a régi szerelem, mindig az érdekelt.
Nyár (2018, akril, vászon)
– Érdekes módon a képzőművészettől egy viszonylag távol eső másik önkifejezési formát, a prózaírást (regényt és mesét) is szintén egész fiatalon kipróbálta. Milyen emlékei, kötődései vannak az akkori kolozsvári irodalmi élettel kapcsolatban, amelyben jelenléte meghatározó volt illusztrátorként és irodalmárként egyaránt?
– Azt is korán mondogatták nekem, hogy „dehát Mari, te mindig is írni akartál”, a magyarszakos osztályfőnököm is a bölcsészkar irányába próbált igazgatni, ráadásul rengeteg irodalomversenyen szerepeltem sikerrel. Mégis a képzőművészeten keresztül csöppentem bele, ugyanis egyetemista koromban rengeteget illusztráltam.
Tisztviselőgyerekként nem lehettem ösztöndíjas, így a meseillusztrációkért kapott pénz rendkívül jól jött akkoriban. Aztán megismerkedtem Lászlóffy Aladárral, aki elkezdett nekem udvarolni, attól kezdve én voltam az udvari illusztrátora is. Annyira tetszett a közös munkánk a bukaresti könyvkiadónak, hogy felhívtak, bármilyen könyvet választhatok, csak illusztráljak még nekik.
Erdőszéli sokadalom (2017, akril, vászon)
Gondoltam egy merészet,
Beleegyeztek, nagyon tetszett nekik a végeredmény is. Az első regényem úgy írtam, még a kolozsvári időszakban, hogy megláttam a kezdőmondatot a levegőben, hazamentem és nekiálltam írni. Egy színházi előadás szünetében kaptam a hírt, máig életem egyik legszebb emléke, hogy a szerkesztők egyöntetűen elfogadták és kiadták. A második kéziratnál – közben elkészült egy újabb gyerekkönyvem is, szintén illusztrációkkal együtt –, noha teljesen másként indultam el, azon kaptam magam, hogy megint ugyanabban a XVII. századi kastélyban vagyok, amelyben az előző regényem is játszódott.
Ezt végül a régi rendszerben nem tudták kiadni transzcendens volta miatt, a későbbi kiadás pedig már rajtam csúszott el, Szőcs Géza szerette volna, ha illusztrációkat készítek hozzá, de annyira nem volt már kedvem hozzá, sőt, közben rájöttem, hogy a szívem mélyén nem szeretem az illusztrálást, tudat alatt mindig halogattam, így ez végül csak jóval később jelenhetett meg.
Utólag viszont, mindezektől egy teljesen független kapcsolódási pont is létrejött a kolozsvári irodalomhoz, ugyanis a rendszerváltás utáni években az enyém volt az az imádott régi ház, a hátsó szobában a mesebeli zöld csempekályhával, amelyben – miután diplomataférjemmel Szentendrére költöztünk – az új tulajdonosok a Bulgakov nevű irodalmi kávéházat alakították ki.
Bevonulás a színpadra (2010, akril, farostlemez)
– Mi a folyamata az alkotásnak, legyen szó képekről vagy meséről? Érdekes adalék, hogy sokszor a képek keretét is elkészíti, mintegy továbbgondolva az alkotást. Ez hogyan alakult ki?
– Nyaranként a kertben teszek-veszek, van egy nagy, szép kertünk és én vagyok a kertész, túrom a földet, örömmel csinálom. Emellett a műtermem túlságosan meleg is, így az az időszak a kerté, van, hogy hónapokig nem is fogok ecsetet.
Leülök, és néhány ecsetvonás kell csak, amíg megnyugszom és beindulok. Az elején a képeket rendes, tisztességes aranyrámákba raktam, majd ahogy kialakult a saját stílusom, az újabb képek furcsán mutattak a kereteikben, inkább vettem sima lécet, és a farostlemezeim rászegeztem. A baj akkor következett be, amikor rátértem a vászonra, és ehhez egyre szélesebbek lettek a rámák. Ezeket sajátkezűleg fűrészelem, állítom össze, majd rájuk is festek, mert úgy érzem, jobban is néznek ki, jobban találnak a képeimmel.
Az angyal kertje (2019, akril, vászon)
– Hogyan jutott el az egyetemista kori rézkarcoktól, az idővel megszínesedő grafikáktól az olajfestményekig?
– Előbb nagyméretű, négyzetméteres színesceruza-rajzokat kezdtem el készíteni, majd kezdtem festeni olajjal, de kínlódtam, mert nem volt kialakult ecsetkezelésem, és érdekes módon a világért sem működött úgy az agyam, mint a grafikák esetében. Valahogy nem találtam a témát sem, féltem, ne tűnjek egy átnyergelt grafikusnak.
A szirén otthona (2020, akril, vászon)
– Nálam mindig van élőlény a képen, mindig szerepelnek emberek, állatok, lények. Természetesen a kert a fő téma, nem hagy nyugton, olyan színek vannak benne. Hiába vannak szomszédaink, akkora a kert és akkora a növényzet, hogy nem látszanak, gyönyörűszép. Készítettem is egy ilyen sorozatot, most Sepsiszentgyörgyön is ki van állítva.
A kobold táncol (2019, akril, vászon)
– A művészetét és az életét végigkísérte a marosvásárhelyi gyermekkor, első beszélgetésünkkor is kikérte magának, hogy bár Szentendrén él, nem csupán erdélyi kötődésű, hanem erdélyi...
– Ez egyszerű, erdélyi magyar vagyok, és ezt mindenkinek el is mondom. A családomból már csak a bátyám él Marosvásárhelyen,
Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.
A baba sétálni indul (2020, akril, vászon)
– Jelenleg egy időben két kiállítása tekinthető meg Sepsiszentgyörgyön. Most éppen min
dolgozik?
– Ezek a kiállítások nagyon jól sikerültek, csak annyit róluk, hogy minél többen látják, annál jobb a képeknek. Mert a könyvekhez hasonlóan, nekik is megvan az életük és a sorsuk.
Kopacz Mária grafikus, festőművész, író 1941-ben született Marosvásárhelyen. 1967-ben diplomázott a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem grafika szakán. Grafikáival hamar ismertté vált, majd a rendszerváltás körül kezdett színes festményeken is dolgozni. Alkotásait sokszor saját készítésű keretbe helyezi, amely továbbviszi azok hangulatát. Tucatnyi Kárpát-medencei kiállítása mellett műveivel számos országban (Ausztria, Svájc, Olaszország, Németország stb.) találkozhatott a közönség, emellett négy önálló könyve is megjelent. Jelenleg Szentendrén él és alkot.
Bálint Tamás
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!