Mitokondriumok. De minek és kinek?

Endoplazmatikus retikulum, plaszmodeszma, hipolitikus enzimek, eukarióta sejt szelektíven permeábilis hártyája…Még mielőtt a kedves olvasó megunná a felsorolást, igyekszem jelezni: csupán az egyik gyermekem házi feladatát próbáltam kikérdezni biológiából. Amikor a mitokondriumokhoz és a crossing-overhez érkeztünk, nekem is ismerősnek tűntek a kifejezések, és halkan jeleztem, bizony ezeket egykor én is tanultam. Gondoltam, ezzel mintegy kicsit biztatom a gyermeket, hogy lám, édesapádnak is meg kellett birkóznia e kifejezésekkel. Csakhogy a válasz nem maradt el, és nem is olyan lett, mint amilyenre számítottam: „és mit értél azzal, hogy mindezt megtanultad?”
Ez volt az a kérdés, amire nem tudtam azonnal és meggyőzően válaszolni. Azt persze elmondtam, hogy iskolás korban azért kell minden tantárgyból tanulni, mert az iskolában az általános műveltséget alapozzuk meg, ráadásul nem mindenki tudja, hogy ki minek veszi később hasznát. Például akkor, amikor eldönti, milyen szakmát, pályát választ.
Nyilván azzal én is

tisztában vagyok, hogy a különböző típusú sejtek mikroszkopikus pontossággal körülírt tulajdonságai, szaporodása nem az általános műveltséghez tartozik

(legfeljebb egy biológus sejtkutatónak). Mint ahogy sok minden más is, amit a mai romániai tanügyi rendszer megkíván a tanulóktól. Ugyanis a gyermekek fizikából, kémiából és matematikából is olyan magas szintű anyagot tanulnak, amelyet máshol az egyetemen kérnek a diákoktól.
Ugyanakkor

azt is látom, hogy a sokak által istenített nyugati modell sem a csúcs. Ott a másik végletbe esnek:

sok országban, mint például Hollandiában, még történelmet sem tanulnak. Nem ismerik múltjukat, a vallásokat, a hagyományokat, „szégyellik gyarmatosító elődeiket”. Az emberek nagy részének halvány fogalma sincs, hogy a világ többi pontján kik, hogyan és milyen kultúrában és felfogással élnek. Nem csoda, hogy a bevándorlókat tapssal és banánnal fogadták néhány évvel ezelőtt. Ott a cél az, hogy minél butább (ergo befolyásolhatóbb) egyéneket faragjanak, akik a multik által ellenőrzött sajtó hatására szavazógépként működnek majd.
De térjünk vissza hazai tájakra. A gyerekek meg vannak terhelve: egyrészt – az évtizedekkel ezelőtti tantervek alapján – óriási mennyiségű tananyagot kell elsajátítaniuk. Abban a világban, ahol az internet segítségével szinte bármit azonnal meg tudnak nézni. (Ezért inkább a gondolkodásra, a logikára, a kísérletekre kellene összpontosítani.) Másrészt fél napokat – nem egy esetben hét-nyolc órát – kell az iskolában tölteniük.
Ennek az áldatlan állapotnak szerettek volna véget vetni azzal a nemrég elfogadott törvénnyel, amelynek értelmében a következő tanévtől elemi osztályokban átlagosan 20 órára, gimnáziumban 25 órára, középiskolában pedig 30 órára csökken majd a heti óraszám. Ez átlagban napi négy, öt, valamint hat órát jelent. (A kisebbségi oktatásban részt vevő diákok esetében ehhez még hozzáadódnak az anyanyelvi órák.)

Az elképzelés és a törvény nem rossz. Csakhogy mint mindig, a gyakorlatba ültetéssel máris problémák adódtak.

Eredetileg a tantárgyak csökkentésével szerették volna elérni azt, hogy a gyerekek kevesebb ideig legyenek az iskolában. Ez részben hatékony is lenne, csakhogy ebben az esetben (mint ahogy a különböző tantárgyak óraszámának csökkentésével is) rengeteg tanárt kellene állásából elbocsátani. A megoldás az lenne, ha nemcsak az óraszámot, hanem a magas szintű tananyagot is csökkentenék. Ehhez azonban előzetesen fel kell mérni a helyzetet: egyeztetni kell a szakmával és a szakszervezetekkel.
Bárhogy is nézzük, nehéz lesz átállni egyik tanévről a másikra. Főleg nálunk, ahol sokszor a törvény megszületik ugyan, de annak gyakorlatba ültetéséről semmit sem tudnak. Remélhetőleg jövőre, ha valóban érvénybe lép a törvény, nem a gyermekek sínylik meg, hiszen elvégre értük, róluk, s hosszú távon pedig a jövő életképes társadalmáról szól(na) minden.