Az amerikai Georgiai Tudományegyetem erdélyi származású professzora az Erdélyi Múzeum- Egyesület kolozsvári székházában tartott elõadást az Értékek Akadémiáján Õskommunizmus és egy kultúra újraélesztése címmel.

A tabu a törvény

A professzor négy évet töltött a Tajvantól délkeletre fekvõ Irala-szigeten, hogy az ott élõ yami törzs teljes etnográfiáját megírja, nyelvükrõl ábécét készítsen, és rögzítse, majd angolra fordítsa a mitológiájukat. Az Irala-szigeten mindenki egyenlõ – vannak ugyan sámánok és gyógyítók, de ez nem jelent különleges státust, semmiféle kiváltsággal nem jár együtt. A törzs névadási szokásai szerint nincsenek férfi és nõi nevek, minden név külön jelentéssel bír. A szülõket a gyermekük után nevezik el, a gyermek apja-anyjaként ismertek a faluban. Mindenkinek van gúnyneve is, távollétében azt használják, ha róla beszélnek. Benedek professzor a Si-Rokang (rokang–cápa) nevet érdemelte ki a cápáktól való félelme miatt.
A faluban nincs vezetõség, az õskommunista életformát a számtalan tabu betartása biztosítja. Külön szabályai vannak a halászzsákmány elosztásának, a munkavégzésnek, a konfliktusok megoldásának, a táplálkozásnak. A legszigorúbb tabu a halottakhoz kötõdik: tilos kimondani a halott nevét, vagy csak rágondolni is. A halottakat gúzsba kötve, harci vértbe öltözött, felfegyverkezett harcosok viszik ki az „elásóhelyre”, ahol körülbelül fél méter mélyre, minden jelölés nélkül temetik el. Hitük szerint a halottak démonok alakjában minden éjjel visszatérnek a faluba, ezért sötétedés után tilos kint maradni. Ha valaki megszeg egy tabut, a démonok eljönnek lakóhelyükrõl, a Fehér-szigetrõl megbüntetni azt.

A tenger tartja el õket

A yamik folyamatosan éheznek. Mivel a szél behozza a sziget belsejébe az óceáni sós párát, a kis területû Irala-szigeten kevés ehetõ növény marad életben, ezért a yamik állatokat sem tudnak tenyészteni, mert nincs mivel etetni õket. A szigeten háromféle gyümölcs terem meg, ezekbõl egy ehetõ, az viszont szigorú tabu alatt áll. Ugyanez vonatkozik a szigeten élõ madarakra is. Többnyire tengeri állatokkal táplálkoznak és a szigeten is termeszthetõ, cukorrépához hasonló tárógumóval, amely négy év alatt nõ megfelelõ nagyságúra. A tárómezõk gondozását fõként a nõk végzik. A férfiak halásznak, búvárkodnak, fát vágnak a hajóépítéshez és fõzéshez, vagy a gyerekekre vigyáznak. Naponta egyszer esznek, az elfogyasztott étel mennyiségét az határozza meg, hogy ki mennyit dolgozott, így ha rossz volt a fogás, a gyerekeknek már nem jut étel. A yamik néhány kecskét és tyúkot is nevelnek, hogy azokat rituális alkalmakkor elfogyasszák. Ilyenkor hangzanak el az eredetmondák is, amelyeket az öregek skandálva adnak elõ, a hallgatóság pedig minden sort megismétel, ezáltal tanulják meg a tabukat, a családtörténeteket és a tulajdonjogokat is. Egy-egy ilyen „elõadás” három és fél napig tart, ez az egyetlen alkalom, amikor megengedett a halottak neveinek kimondása. Eredetmondájuk szerint a yamik az Ivatan-szigetrõl származnak, ahol a helybeliek ezer év múltán is szinte ugyanolyan formában beszélik az ausztronéz nyelvcsalád maláj-polinéz ágához tartozó dialektust, mint ahogy azt az elszigetelten élõ yamik megõrizték.
Benedek Dezsõ antropológus a nyolcvanas években még kõkorszaki körülmények között élõ nép közé érkezett, akik akkoriban kezdték megismerni a fémeket. A huszadik század szinte minden átmenet nélkül tört be a szigetlakók életébe, ezt a változást azonban nem tudják a kultúrájukba asszimilálni, így az fokozatosan kihal. Ezért számít értékmentésnek a kutató munkája, aki az öregek által elmesélt eredetlegendát rögzíti, ábécét készít, így a yamik megtanulhatnak írni-olvasni, és ismét elsajátíthatják õseik történetét. A kultúra újraélesztésének ez a módja Kelet-Timorban és más Fülöp-szigeteki népek esetében is sikeresnek bizonyult.
Az 1950-ben, Kolozsváron született Benedek Dezsõ 1972-ben végzett a Babeº–Bolyai Tudományegyetem angol–német szakán. 1978-ban hagyta el az országot, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol kulturális antropológiát és összehasonlító irodalmat tanult. Tizennyolc nyelven beszél, már középiskolásként megtanult japánul, majd romániai egyetemi évei alatt kínai és vietnámi nyelven is. A Georgia Egyetem elõadótanáraként kulturális antropológiát, kelet-ázsiai nyelveket és összehasonlító irodalmat tanít. A professzor doktori disszertációjából készült könyv, Az õsök éneke (The songs of the ancestors) a világhálón is olvasható.

Bonczidai Éva