Tárgygyártás és fogyaszthatóság

– Már egyetemi hallgatóként kitűnt nonkonformizmusával: példátlan módon, engedély nélkül állított fel egy szoborcsoportot Nagyváradon, a Kis híd újvárosi hídfőjénél. Tudatosan fordult szembe a kultúrpolitikával, vagy az ifjonti virtus késztette erre a megnyilvánulásra?
– Teljesen tudatos akció volt. Tisztában voltam azzal, hogy soha nem kapnék engedélyt egy olyan szoborcsoport megalkotására, mint a Pszichoformatív-rendszer. Ez egy társadalmi kísérlet volt, arra voltam kíváncsi, hogyan viszonyul hozzá a befogadó közeg, hogyan szembesül a közönség a szoborcsoporttal. Egy fémvázra felépített figuratív szoborcsoport volt, melyről az agyag fokozatosan lebomlott.

A lényeg az volt, hogy a külszíntől hogyan jutunk el a lényegig. A szubjektív és az objektív időről is szólt, hiszen az objektív időben degradálódott a mű, ellenben a befogadó szemszögéből egy épülő, kreatív folyamat zajlott, ami tulajdonképpen felismerési folyamat, ahogy eljutunk a formától a lényegig.
– Bár néhány nap múlva a hatóságok buldózerrel eltüntették, már az is kisebbfajta csoda volt, hogy sikerült létrehozni a szoborcsoportot.
– Ez a rendszert minősíti. Egy építkezési vállalattól szerzett fémparavánokkal álcáztam a helyet, ahol másfél nap alatt felhúztuk a szobrokat. Első nap kiástuk az alapot, majd beleállítottuk és bebetonoztuk a szobrokat. Nem hiperrealisztikus, inkább impresszionisztikus jellegű alkotás volt. A lebomlási folyamat is gyorsan lezajlott, a vékony agyagréteg hamar elkezdett repedezni. A hivatalos fogadtatás rossz volt, az illetékesek ugyanis azt gondolták, hogy a rendszer tükörképe a mű, amit rothadónak, lebomlónak, életképtelennek ábrázolok. Ez az értelmezés távol állt attól a belső fejlődési és visszafejlődési folyamattól, amiről szerettem volna, hogy szóljon.

– A művészi kifejezési lehetőségek korlátozása miatt vándorolt ki Romániából?
– A rezsim milyensége kényszerített távozásra. Művészi tevékenységem révén konfliktusba kerültem a rendszerrel, eltiltottak a kiállításoktól, kettőt be is zártak miattam.

– Mi késztette arra, hogy két évtizedes egyesült államokbeli tartózkodást követően hazatérjen?
– Elsősorban az, hogy számomra az otthon itt van. Amerikában teljesen másak az emberek, az más kultúrkör. Egy európai ember számára roppant nehéz kulturálisan azonosulni az amerikai műveletlenséggel. Ha nem lettek volna a politikai kényszerítő körülmények, akkor el sem hagytam volna Európát, mert tudtam, Amerika nem egyeztethető össze az én művészeti credómmal. Engem a köztéri, szociális irányultságú alkotási folyamat érdekel, nem a tárgyak gyártása, amelyek piaci termékké válhatnak.

Amerika ellenben erről szól: fogyasztói társadalom, melyben fogyasztásra alkalmas cikkeket kell gyártani, fogyasztásra pedig az alkalmas, ami a kliensnek tetszik. Ilyen szemlélettel a művészet teljesen ki van szolgáltatva a piacnak. Abban a Mickey Mouse-ízlésvilágban sok badarságra rákényszerül az ember ahhoz, hogy élni tudjon. A művészet Amerikában pontosan olyan folyamat, mint bármely más gazdasági tevékenység. A termelő a művész, a forgalmazó a galéria, s aztán ott van a fogyasztó.

A galéria úgymond megcsinálja a művészt, ha lát benne fantáziát, akkor felfuttatja. A piac diktál, a galériák azt futtatják, amit el lehet adni. Én nem kívántam belekeveredni ebbe a kiszolgáltatottsági viszonyba. Az egyetlen dolog, amihez reményeket fűztem, az a monumentális művészet volt, itthonról pedig úgy tűnt, hogy ott jobban lehet érvényesülni. Sajnos arra szintén rávetül egy pragmatikus dimenzió, a karbantartás. Náluk nagyon fontos szempont a köztéri munkák esetében, hogy minél könynyebb legyen a karbantartásuk. Én azt gondoltam, hogy minél fejlettebb egy társadalom, kivetülésként annál összetettebb, karbantartást igénylő munkákat kreál: kinetikus, interaktív, multidimenzionális, hangot, mozgást, fényt integráló műveket.

Sajnos ez Amerikában nem így működik, az elsődleges kritérium az, hogy az elkészült műhöz soha ne kelljen hozzányúlni. Ugyanakkor azok a dolgok, amiket akkoriban esztétikai szempontból felvállalhatónak, művészetnek tartottam, meghaladták az ott meghonosodott bemutatási módot. Engem a mozgás, a fény és a hang kombinációja érdekelt, amit videón lehetett bemutatni, míg a múzeumok és a kurátorok diapozitívokat kértek. Néhányszor be tudtam mutatni az elképzeléseimet, dicsérték is őket, de aztán sokallták a költségeket. Egy-két kísérletemet támogatta a Los Angeles-i önkormányzat, azok meg is valósultak.

Volt egy projektem, ami nagyon közel volt a megvalósuláshoz: egy nagyméretű fénykilövellés, ami a floridai Tampa városban került volna felállításra. Már egy televíziós műsorban is bemutatták a munkát, ám végül egy politikai játszma miatt meghiúsult. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy amint lehetőség lesz rá, visszajövök Európába. Fehér férfiként is nagyon rossz szociális kategóriában voltam, ami az Államokban jelenleg nem nyerő.

Az ottani művészeti politika erősen kompenzatív formában támogatja a kisebbségeket, előnynek számít, ha feminista, mexikói vagy néger vagy. Az igazság az, hogy nem is nagyon erőltettem a dolgot, miután láttam, milyen nagy a konceptuális távolság az én elképzeléseim és a kereslet között. Lehet, hogy ha New Yorkba kerülök, akkor más lett volna a helyzet. Los Angelesben a művészet sokkal felületesebb, mint a keleti parton, rettentően eklektikus, és a közízlést óriási mértékben befolyásolják a helyi filmipar sztárjai. Bármit, ami „funny”, jópofa, a művészet rangjára emelnek, a galériák elkezdik promoválni.

– Európában is fogyasztói társadalom van. Véleménye szerint itt kevésbé merkantil szellem uralja a művészeti életet, mint a tengerentúlon?
– Európában jobban odafigyelnek a köztéri dolgokra, nagyobb nyitottság tapasztalható. Nyugat-Európában nem félnek az igényesebb köztéri munkáktól, s az egész közeg civilizáltabb, kulturáltabb, mint Amerikában.

– Fiatalkorában a tájművészet foglalkoztatta: az épülő Rogériusz lakótelepen dombokat alakított ki, melyeket azóta eltüntettek, a Félix-fürdőben pedig mesterséges tócsákat, melyek a mai napig léteznek. Nem zavaró, hogy az emberek túlnyomó többségében nem tudatosult, hogy műalkotásokat lát?
– Tisztában voltam vele, hogy a többség nem fogja fel művészetnek, de ez nem is volt fontos. A dombok lényege az volt, hogy a teret magát alakítsam. Szűkülő, táguló tér, amikor valaki belekerül, nem is gondolja ezt végig, csak egyszerűen érzékeli a jellegét. A félixfürdői Csapadékcsapda természetes ritmust követ, a víz felgyűl, majd elpárolog. Természetesen esztétikai elvek alapján komponáltam, az anyagok viszonya, az idézőjeles tócsák formája és elrendezése nem volt véletlenszerű, de nem volt fontos, hogy a befogadó mindezt tudja. A cél az volt, hogy legyen anynyi ereje a munkának, hogy odavonzza a figyelmet, hogy a szemlélő egy élmény részesévé váljék.

– Hol a határ művészet és nonművészet között a kortárs művészet kontextusában?
– Tudjuk jól, hogy manapság ilyen határ nincs, minden művészetté vált (nevet). Szerintem a tudatosság határozza meg. Én annak alapján szoktam ítélni, hogy mekkora a tudatossági foka a művésznek: tapogatózik-e, vagy egyértelműen tudja, mit akar. A lényeg az, hogy az alkotó tudatosan csinálja a dolgot, ne bízzon túl sokat a véletlenre. Interaktív, társadalmi jellegű művészetnél illik nagyon jól tudni, hogyan szerkeszd meg a folyamatot, mik az elvárásaid, mindezek nélkül nem hiszem, hogy be tudod vinni azt az érzést, amit ki szeretnél váltani a befogadó közegből.

– Egy korábbi interjúban anakronisztikusnak nevezte a figuratív, tárgyi művészetet. Miért gondolja így?
– Azért, mert a tárgy jellegű művek a fogyaszthatóság felé viszik a művészetet, s az alkotás így nem lesz sokkal több, mint akármelyik más piaci termék. A galériák szerződést ajánlanak neked, melynek értelmében öt, tíz vagy száz festményt vagy szobrot kell gyártanod. Ez már inkább kisipar, kézművesség, mint művészet. Az a bajom az egésszel, hogy az alkotás eladhatóvá, megvásárolhatóvá válik. S mit lehet eladni? Azt, ami tetszik a kliensnek, ami az ő értékrendszerében értéket képvisel.

Ez pedig soha nincs összhangban az élvonallal, mindig van egy hatalmas, több évtizedes eltolódás a közízlés és az aktuális művészi tendenciák között. Ezért nem rajongok a tárgygyártásért, inkább a rendszerek, folyamatok, interaktív dolgok érdekelnek. Természetesen ezeknek is van tárgyi jellegük, nem arról van szó, hogy meg kellene semmisíteni a tárgyat. Azonban más, amikor egy önmagába zárt, véges tárgyat teszel le az asztalra, vagy pedig olyan valamit, aminek megvan a befogadó vagy kidobó képessége.

– Tervez-e kiállítást a közeljövőben, illetve mi az, ami jelenleg alkotóként foglalkoztatja?
– Főleg interaktív dolgok, az akusztikus grafika, a kimondottan tapintásérzékelésen alapuló szobrok, a fényszobrok foglalkoztatnak mostanában. Remélem, tavasszal sikerül összehoznom egy kiállítást.