– Életét meghatározza a költészet. Hogyan lett mégis zenész?

– Nagyon kevés emlékem van kisgyerekkoromból, de él bennem egy élmény. Székelykeresztúron évente kétszer kivonult a város a zöldbe, és az oldalban három fiatal illuminált állapotban egy szál gitárral próbált valamit énekelgetni. Engem nagyon megfogott, hogy kivitték a zenét a szabadba, ez a varázslat késõbb is visszaköszönt. Másodikos koromban kezdtem hegedülni, majd néhány év után Nagy Lajos tanár úr a nyakamba akasztott egy kis moldvai cimbalmot, és én már püföltem is. Aztán kamaszkoromban letettem a hegedût, a cimbalmot, belépett az életembe az akkor nagyon népszerû szintetizátor, majd ezt váltotta a gitár. Jött a keményzenei korszakom, együtteseket alapítottunk, elkészítettünk egy kazettát. Tíz évre letettem a hegedût. Aztán amikor elkezdtem Pilinszky-verseket dalolni és rögzíteni, az egyiknél éreztem, hogy kell ide egy hegedû. Akkor jutott eszembe, hogy én öt évig hegedültem, hallottam, mit szeretnék, felboldogtalankodtam tehát a lemezre, most visszahallgatva mosolygok rajta. De mivel minden összefügg, a stúdióban, ahol felvettük ezeket a dalokat, szólt Sima Endre, hogy a zenekaruk demót készít, lenne-e kedvem hegedülni. Velük mentem el a Rockmaratonra, ott Kátai Jocó mondta, hogy a Transylmánia együttes hegedûst keres, majd miután kiléptünk onnan, szintén Kátaival összedugtuk a fejünket, hogy alapítsunk együttest, így született meg a nemEZ. Minderre szükség volt ahhoz, hogy most járhassam a saját utamat, függetlenül attól, hogy akkor ünnepként éltem meg, vagy sem.

– Összetett zenei pályafutásából mit tart kiemelkedõnek, referenciának?

– Az elsõ tízéves munkásságom betetõzõdése az elsõ Evilági lemez. Ha valaki a zenei kvalitásomat, fantáziámat, zenei érzéseimet, elképzelésemet szeretné megismerni, akkor az mond el rólam a legtöbbet. Ugyanakkor a tíz év alatt szinte mindegyik állomás meghatározó. A kezdetekben Pilinszky János késztetett dalolásra, majd Weöres Sándor szerettette meg velem a verseket, Wass Albert mondta el, hogy fontos a saját dolgainkról énekelni, a Muzsikácska-album üzenet, hogy a gyerekekhez le kell hajolni, vagy talán éppen fel kell emelkedni hozzájuk. A Kerekecske esztendõcske-album abban erõsített meg, hogy ne csak a zene hullámhosszán, hanem szövegi szinten is próbáljam kifejezni magam. A nemEZ lemezekbõl arra kaptam visszaigazolást, hogy csapatban zenélni jó, az Evilági a sort zárva már több mint szívügy. Minden kis állomásnak döntõ szerepe volt abban, miként alakult a továbbiaknak a sorsom.

– Elevenítse fel az Evilági címû lemez történetét. Milyen ötletbõl bontakozott ki, hogyan sikerült három projekten keresztül különbözõ stílust játszó zenészeket összefogni?

– Érdekes helyzet áll fenn, akár egy családban, ahol a gyereket, a párodat is el kell tudnod engedni, hogy visszataláljanak, és a család egysége kialakuljon. Az Evilági története is erre utal: nincsenek kizárólagosságok, merev koncepciók. Én a zene és a zenészek miatt költöztem Sepsiszentgyörgyre, sok muzsikussal zsigerbõl megtaláltam a közös hangot. Az 550 éve város Sepsiszentgyörgy ünnepségsorozat apropóján fogalmazódott meg bennem, hogy ezek a kiváló zenészek eléggé hálátlanul nem kapják meg a megfelelõ elismerést és figyelmet, belsõ megérzésre alapozva kezdtem velük beszélgetni arról, mit szólnak egy ilyen szinte kivitelezhetetlen lemezálomhoz. Majdnem mindenki  támogatta az ötletet, így készült el az elsõ Evilági-lemez, általam megzenésített versek és népdalok egyvelegébõl. Ez lehetett volna Sepsiszentgyörgy zenei névjegykártyája. Aztán a külsõ, majd a belsõ igény hívta életre az elõadásokat, amelyeken a dalokat élõben adjuk elõ. Tizenvalahányan álltunk színpadra, holott a lemezen több mint százhúsz elõadó szerepel. A viszszajelzésekre alapozva éppen egy éve megszületett a második Evilági lemez, a Dalóka, mely Varró Dani mondókáira építkezik. Akkor aztán megpecsételõdött a projekt sorsa, és tudtuk, hogy lesz folytatás. A készülõ harmadik lemez teljesen új koncepció, más felállás, új hangszerek is megjelennek. Az elsõ lemez megzenésített versek és népdalok egyvelege, a második gyerekeknek szóló énekelt mondókákra, a harmadik többnyire saját szerzeményekre épül, elõtérbe kerülnek a saját szövegek, de lesz néhány megzenésített vers is.

– Most éppen mivel foglalkozik? Milyen albumok vannak elõkészületben?

– Jelenleg zajlik az Evilági harmadik albumának a felvétele, néhány hangszert már feljátszottunk, és zajlanak a nemEz együttes harmadik lemezének elõkészületei is. Nemrég készült el Muszka Sándor költõ nemsokára megjelenõ kötetének hanglemezmelléklete, õ írta a szöveget, én meg a zenét, ám több, az Evilágiban fellépõ zenész ebben a produkcióban is feltûnik. Néhány évvel ezelõtt írtam zenét Nagyálmos Ildikó Panna elsõ könyve címû kötetben megjelent gyerekverseihez, és az év végi hajrában becsöppent a Panna második könyve. Nem kizárt, hogy álmatlan éjszakák elé nézek.

– A sok hangszer kiteljesíti a zenei szabadságot, vagy van köztük egyetlen fontos, és a többi csak statiszta?

– Az elsõ önálló próbálkozásaim a szintetizátoros idõszakban voltak, a versénekléssel jött be a gitár, a  hegedû visszatértével már azzal is könnyen elkalandoztam. Mindig izgalmasabb volt számomra egy saját témát lejátszani, mint egy mások által megálmodott zenei témát. A színházzenei tevékenységek végett tért vissza a billentyûs hangszer és a cimbalom mint eszköz a zenei alkotásra. Mindegyik hangszeren, amelyiken aktívabban játszom, megtalálok hangulatokat, amiket olykor lemezre égettetek.

– Nagyon vágyott a színházi zenére. Miért volt ez fontos?

– Kisiskolás voltam Keresztúron, amikor nagyon megtetszett egy bábszínházi elõadás zenéje. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez is egy külön zenei világ, s milyen jó kaland. 2000-ben felkerültem Marosvásárhelyre a kántor-tanítóképzõbe, ott kezdtem el aktívan színházba járni, és ennek köszönhetõen az alkotó zenei munka vágyálommá szelídült. Egy Csehov-darabban csodálkoztam rá  igazából a darabot kísérõ muzsikára, igaz, az egy elõre megírt kompozíció volt, csak a darabhoz felhasználták, mégis tökéletesen illeszkedett hozzá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne egy ilyen elõadásnak megalkotni a zenéjét, mert ízig-vérig alkotásról szól. Engem ma is ez motivál: nem a megkövült dolgok újrajátszása, a kottából való zenélés, a hagyományok ápolása, hanem valami újat létrehozni. Bekapcsolódhattam a Színmûvészeti Fõiskola egyik darabjába, valami kis elektronikai zenét kellett összekütyülni, az már elég volt arra, hogy a vágy tudatossá váljék bennem: ezt akarom. Szerkesztettem egy lemezt Életfakasztó címmel, ami arról szólt, hogy egy-egy darabban megmutattam a hangszereimet, a fúvósokat, cimbalmot, a gitárt, hegedût, mindent, ami volt az arzenálban. Ezzel a tematizált lemezzel kopogtattam a vásárhelyi intézményeknél, de a kapuk nem nyíltak ki. Így utólag nem is csodálkozom, hiszen ma már belátok a kulisszák mögé, és tudom, mennyire ragaszkodik mindenki a területéhez. A magánéletemben nagy fordulat következett be, kiderült, hogy újratervezés van, sõt tervezhetek bármit az életemben. Akkor kezdtem igazán komolyan elgondolkodni azon, hogy hol élnék a világban, és mit szeretnék csinálni. Addig rengeteg helyen jártam itthon és a világban, de a zene és az itthon adott nekem irányt, így Sepsiszentgyörgy lett a választás. Ennek már hat éve. Amikor Sepsiszentgyörgyre költöztem, elsõ lépés a színházi közegben való elindulás volt, éppen hat évvel ezelõtt a lemezeimet újra szétszórtam, és pár hónappal késõbb szólt a telefon, hogy Goda Gábor rendezi az M Studio Törékeny címû elõadását, saját zenét szeretne, meghallgatta az anyagot, és azt mondta, próbáljuk ki. Így csöppentem bele a színházzene világába, ennek köszönhetem, hogy késõbb színházi projektekben is részt vehettem.

– És mennyire meghatározó a népzene az életében? Megkerülheti egy zenész a származását?

– Megkerülheti, de kérdés, hogy érdemes-e. A rocker korszakomat éltem, amikor a székelykeresztúri Pipacsok együttes vezetõjével egy tömbházban laktunk, éppen akkor alapította az Udvarhely Néptáncmûhelyt, csalogatott, hogy menjek cimbalmozni. Mikor találkoztunk a lépcsõházban, mindig mondta, adjak oda néhány rockos kazettát, hogy másoljon rá bonchidai gyûjtést. Megsértõdtem, miként képzeli, hogy a drága anyagaimat letörölöm valami népzene miatt. Aztán egyszer szólt, hogy a Gyárfás-kúria udvarán lesz egy bemutatójuk, nincs technikai emberük, üljek le a keverõhöz. Elvállaltam, így találkoztam a délvidéki Csalóka zenekarral, akkor éppen háborús menekültekként tartózkodtak Udvarhelyen. Ahogy elkezdtek muzsikálni, már nem volt kérdés, hány rockos kazettát kell letörölni. Nagyon mély találkozás volt ez velük és a magyar népzenével. Így tértem vissza a cimbalomhoz, jöttek a néptánctáborok, kezdtem megismerni az addig is karnyújtásnyira álló értékeinket. Jött a hegedû, majd a brácsa, belém ívódott a zenei kultúránk, és az alkotói muzsikában ezek is fokozatosan megjelennek, azokból a motívumokból, hangsorokból, hangzatokból tudok leginkább táplálkozni. A hegedûhöz sem klasszikus fogással nyúlok, bár így tanítottak, hanem marokra fogom, nyersebben kezelem a vonót. Az én muzsikámat meghatározza a népzene, de ha nem indokolt, akkor el tudok ettõl szakadni. Úgy érzem, ha az ember itt él, és úgy is gondolja, hogy a Teremtõnek szándéka volt itt vele, megpróbál az itteni levegõvel, vízzel, eledelekkel létezni, és ezáltal egygyé is válik velük.

– Hangosításban, a felvételeken is részt vesz, szöveget ír. Miként alakult ki a zenei ezermester hozzáállás?

– Ez hálás és hálátlan kényszer is egyben. Biztos másként alakult volna az életem, ha csak hegedülök, vagy csak gitározok. Elég izgága vagyok, nekem a kompromisszumos hangszerkezelés a kézenfekvõ, de széles skálán. Minden színházi muzsikát egyedül alkottam, ahány hangszer megszólal, azokon mind én játszom. Ha lenne még három pár kezem, zenekar is lehetnék. Lehet, egészségesebb lenne, ha a zene körüli teendõkre, felvételkészítésre, honlapszerkesztésre, hanglemez kiadásra, népszerûsítésre is lenne egy-egy ember. Viszont nem is vágyom feltétlenül erre, arra az elõnyre koncentrálok, ami ezzel jár: kis lépéseket teszek a projektjeinkkel, de azok biztos lépések elõre. Az elsõ saját lemezem 2000-ben jelent meg, tizenhárom év alatt zenekarok háromszor csúcsra törnek és meghalnak, rengeteg zenei karrier bontakozhat és éghet ki, mi még nem járunk az út derekán sem. Tervek, vágyak, álmok célok vannak. A lassan, de biztosan építkezõ tempót próbálom tartani, bár ennek ellentmond, amit a beszélgetés elején felsoroltam, hogy jelenleg is mennyi lemez van készülõben, de ez azért van így, mert a 13 év elburjánzik. Nem az év elején találtam ki, hogy az idén hat vagy hét lemezt készítek. Jelenleg még nem adatik meg az a kényelmi helyzet, hogy bármelyikre is azt mondjam, halasszuk. Itt van a pillanat, az alkalom, meg kell ragadni õket.

– A tanítás a megélhetést jelenti, vagy tudatosan neveli a jövõ zenehallgatóit?

– Megélhetés szempontjából a tanítás azt a szükséges keveset jelenti, amivel egy hónapban, ha éppen semmi más elfoglaltság nincs, el lehet lenni ugyan, de hozzáteszem, azért a juttatásért nem érdemes tanítani. Öt évig jártam Székelyudvarhelyen gyerektáncházba muzsikálni, annak vezetõje biztatott, hogy a zenével kapcsolatos bennem felhalmozott tudást, tapasztalatot, életérzést próbáljam meg átadni a jövõ muzsikusainak. Akkor kezdtem gyerekeket hegedülni tanítani. Azóta tudom: értelmetlenül jutsz a kincsek birtokába, ha nem adod tovább. Egyre inkább a tanári pályámat is meghatározta ez a hangulat. A gyerekdalok éneklése a kezdetekkor jó móka volt, a tanítás által ez is többletet nyert, most már figyelek arra, hogy a gyerekeket próbáljuk meg élõzenével megfertõzni.