Az álomban ha megjelensz

Az utolsó cédula: Itt robbantam fel. Mellette lezárt boríték. Címzett, feladó neve olvashatatlan. Most kinyitom a borítékot.

A feladó nem üdvözöl senkit. Nincs rá szükség, a címzett tudja, hogy neki írták. A levélnek nincs eleje, nincs vége, nincs feje, nincs törzse, nincsenek végtagjai. Mégis mozog. Minden kétséget kizáróan halad egy adott irányba: a kezdetnélküliségtõl a befejezetlenségig.

A totonicapáni kórház elsõ emeletén, a kettes kórterem ablakán besüt a nap. Ugyanaz a nap, amit a ló lát az ablak alatt, ugyanaz a nap, ami a kórház sétánya mentén porosodó pálmafák klorofiltermelését is segíti. Az ablakban ülök, kezemben… nincs semmi a kezemben, éppen az nincs a kezemben, amit az elõbb kiejtettem az ablakon. Egészen pontosan: hagytam kiesni. Egy feljegyzés, ami a robbanás okairól szól, hogy mi értelme volt az egésznek, és mindannak, ami a robbanás elõtt volt.

Kezdhetném a legelején, az õsrobbanásnál, folytathatnám a Tejúttal, ami fehér, mint a nõvérek köpenye... De nem. Inkább beszélek róla, aki „az álomban ha megjelensz\", sõt, az lesz a legjobb, ha egyenesen hozzá szólok, bár az ugye eléggé egyértelmû, hogy ez a levél nem neki szól.

Az álomban ha megjelensz, nincs neved, egészen pontosan: a neved nem név, a fejed nem fej, és így tovább. Mégis vagy, mégis tündökölsz, robbanástól robbanásig, ahogy egyre belsõbb és belsõbb körökbe lépünk, hullunk alá, és ott, lenn, egészen mélyen, ismerõsökkel találkozunk, és ismerõs dolgokkal, melyekrõl nem is hittük, hogy valóban léteznek és valóban kezünkben tartottuk õket, ha uralni õket egyébként lehetetlen. Nem tudod, érted-e szavaimat, valószínûleg nem, elég valószínû és egyértelmû, amit mondok, mit keres itt ez a sok robbanás, fejtelen fej, és egyáltalán mit keresek itt én, aki a levelet írom, én, aki a robbanást láttam, én, aki a robbanás helyén ülök. Azért írok, mert bármilyen furcsának is tûnik, én vagyok a lázbeteg Árpád, akit Frédibéniként ismert a világ, és pontosan az a Frédibéni vagyok, akinek mára már senki sem tud a létezésérõl. Álmodom, és álmomban azt látom, hogy megjelensz. Fehér köpenyben, de fejeden, ami nem fej, ott van az istenek kettõs koronája. Rakosgatom a cédulákat. Ezekre a cédulákra írom fel, ami eszembe jut két robbanás között: Itt járt Matróz Jack. Itt járt Dosztó. Itt járt a halott indián. Itt járt Frédibéni Károly Árpád. Frédibéni, imádlak. Dosztót egye meg a fene. Szeretnék inni. Szeretnék inni megint. Enni akarok. Nevem nem név. Itt jártam.