A hősteremtés aktusai

Eközben rendezni is kezdett (sohasem saját forgatókönyvből), és a nyolcvanas évek elejétől producerkedik is. És mindezt egyre jobban (legalábbis az Amerikai Filmakadémia szerint): két Oscart is hazavitt már legjobb rendezésért (Nincs bocsánat / Unforgiven, illetve Millió dolláros bébi / Million Dollar Baby).

Legutóbbi, kettős produkciója a fenti mérce szempontjából sikertelenebb volt, hiszen csak a Levelek Ivo Dzsimáról kapott szobrocskát, és az is csak a legjobb hangvágásért. De Eastwood ezért valószínűleg nem sírta tele a párnáját. Mert ugyan végül is ez az egész kettős produkciós bravúr a politikai korrektségről szól, de a PC Oscar-osztók nem arról híresek, hogy nagyon díjaznának olyan filmeket, amelyek ennyire kikezdenek amerikai döntéseket és amerikai hőstipológiákat – ahogy az történt Coppola Apokalipszis mostjával vagy a Kubrick-féle Acéllövedékkel annak idején (ugyancsak szobortalanul vagy mellékes fontosságú szobrokkal távoztak). Ám Eastwood feltehetőleg már csak kedvtelésből készíti filmjeit: nem hiszem, hogy be kellene már bármit is bizonyítania. Nem tartozik a filmnyelvet megújító, vizionárius zsenik közé, és már nem is fog, de van egyénisége, és magát a rendezést – mint mesterséget – jól uralja. Ilyen, kedvtelésből készült dupla produkció A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers) és a Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) is. Egy fricska, egy eastwoodosan macsós kiállás, egy „lecsapok az asztalra” gesztus. Hadd lássák, hogy Harry Calahan vagy a westernek névtelen hőse a mai napig is ugyanaz a nagybetűs Férfi, csak most a kamera másik oldalán áll.

A két film ugyanazon második világháborúbéli csata, a híresen véres Ivo Dzsima-i ütközet köré szerveződik. Az első, az Amerikában tavaly október végén bemutatott A dicsőség zászlaja (újból egy „zseniális” magyar címfordítás) az amerikai katonák szemszögéből mutatja be az eseményeket, a másik, a Japánban korábban debütált és világszerte csak az idén bemutatott Levelek Ivo Dzsimáról pedig a japán katonákéból. A két filmnek egységes képi és hangvilága van, a stáb nagy része ugyanaz, sőt egyes jeleneteket gazdaságosan, ugyanazon alkalommal forgatták. Maga az ötlet tényleg nagyszerű, nemcsak a politikai korrektség miatt – amivel végre megpróbál úgymond „objektíven” történelmet tanítani –, hanem a biznisz szempontjából is. Az amerikai szemszögű film Amerikában, a japán szemszögű (és nyelvű) film Japánban lett sikeresebb. De természetesen jogosan akarja látni az ember mindkét történetet, ezért mindkét filmet megnézi. S hál’ istennek meg is teheti unatkozás nélkül, hiszen két teljesen különböző történetet kap. A kettő viszont logikusan forr össze, így külön izgalmat nyújt a közös apróságok felfedezése. Igazán szép vállalkozássá az teszi ezt a kettős bravúrt, hogy mindkét film „valódi”, nem fikciós alapanyagból íródott. A dicsőség zászlaja alapja az azonos című könyv, amit az egyik amerikai túlélő, zászlóállító katona fia írt – amolyan oral history –, a Levelek... pedig a Kuribayashi ezredes leveleiből készült könyv alapján készült. A forgatókönyvek megírásánál ugyanaz a Paul Haggis segédkezett, aki már a Millió dolláros bébit és a Szempont hasábjain korábban bemutatott Ütközéseket (Crash) is jegyzi – ennek megfelelően szépen ugrál az idősíkok között.

A dicsőség zászlaja a hősteremtés aktusait mutatja be igencsak cinikusan, a híressé vált zászlóállítós fénykép kapcsán. A történet, mint már említettem, igaz, épp ezért tud néhol mellbevágó lenni a film. Történt ugyanis, hogy hat amerikai tengerész a harmincöt napig tartó csata ötödik napján felemelt egy amerikai zászlót a Suribachi-hegy tetején. Egy fényképésznek sikerült megörökítenie a pillanatot. A kép bejárta a világsajtót, Amerika egyik szimbóluma lett, az egyik legtöbbet reprodukált és használt ikonikus fotó azóta is. A hat katona közül az ütközet végére csak hárman maradtak életben, ezt a három katonát pedig az amerikai kormány nagyon csúnyán használta fel propagandaeszköznek: végighurcolta őket az országon, fogadásokon, pénzgyűjtő akciókon. A film cselekménye három szálon fut: a legvékonyabb a filmbeli jelenkoré (magának a könyv megírásának a kora), a második az ütközeté, a harmadik pedig az ütközet utáni zászlóállítós parádékat mutatja be. Ami fontos, az a szinte elkeseredett igyekezet, amellyel Eastwood a hősöket „hősteleníti”. Eddig sokkal elegánsabban művelte ezt, például a Nincs bocsánatban, ahol a western hőstipológiáival számol le. Ezúttal az amerikai tengerészgyalogos hőstoposza esik áldozatul, de elég szájbarágósan: a filmben többször is kimondják például, hogy „nem akartam hős lenni...” Frappáns viszont, hogy azon fotó kapcsán teszi mindezt, amely mindenhol ott van: fényképen, újságban, festményként, hímzésként, szoborként, papírmaséként és az egyik legcinikusabb jelenetben tortaként, amit sűrű vörös epermázzal öntenek le. És ily módon lesz ez a film is egy újabb Kép, ugyanannak egy reprodukciója. Igaz, a kamera most megteheti, hogy 180 fokos szöget fordul, és ezúttal a fiúk arcát is megmutatja. És szerencsére nincs benne annyi szentimentalizmus, mint a Ryan közlegényben (Spielberg e két filmet is producerként jegyzi). Olyan mozi ez, amelynek a feliratainál kár lesz felállni: eredeti fotókat láthatunk az ütközetről és a szereplőkről, s ezek szinte csalogatnak az összehasonlításra.

Míg A dicsőség zászlajában alig látunk japánokat, az ellenség arctalan, a Levelekben csak japánokat látunk – ez így dukál és így stimmel. Dicséretre méltó, hogy végig japán nyelven van forgatva, ugyanolyan amerikai pénzből (noha a büdzsé kevesebb mint fele volt a másik filmének). Jellegzetes, hogy míg az amerikás film a képre és a képi emlékezésre fókuszál, a japán alkotás témája a levelek körül forog. Ez is szinte ugyanazt mondja, mint az amerikai film: valami nem stimmel, valami nem jó a hadseregben. Persze az amerikaiak egyféleképpen használják ki és fel a katonáikat, a japánok másképpen. A vékonyka jelen idejű keretet leszámítva (valószínűleg, hogy passzoljon a másik filmhez) ennek a filmnek igazából egyetlen idősíkja van: a tulajdonképpeni ütközet, a felkészüléstől a végéig, ezt szakítják meg a katonák különböző visszaemlékezései.

Míg a másik film nagyjából beleillik a már ismert „háborús túlélőfilm” kánonba, az utóbbiban némileg több a lelemény, a feszültség és a vér. A fickóknak egy olyan csatát kell megvívniuk, amelynek megnyerésére esélyük sincsen. Majdnem huszonkétezer japán esett el akkor, s a film szerint ez nemcsak az amerikaiak hősiességének köszönhető: egy keményen demoralizált csapatot láthatunk, ahol vezető tisztek egymást közt marakodnak, ahol a közlegények folyton egymásra gyanakszanak, ahol a tisztek meg sem várják az ellenséget, saját kezűleg vetnek véget a saját és katonáik életének. Ettől igazán érdekes és tiszteletre méltó a film: megmutatja, hogy nemcsak azok a hőstípusok vannak, amelyeket az amerikai, keresztény etikájú filmekből ismerünk. A japánoknak mások a hősideáljaik. Míg egy amerikainak dicsőség elesni a harcban, egy japánnak szégyen: ők inkább saját magukkal végeznek, minthogy megvárják, hogy mások végezzenek velük. Persze, kakukktojásunk is van, a Nyugatot megjárt Kuribayashi ezredes (az ő levelei szolgáltatják a film „alibijét”), ő áll legközelebb a nyugati kultúrához, és ő lesz a legnagyobb – ha lehet ezek után így nevezni – hős. Az egyik legemlékezetesebb jelenet az, amikor japán katonák sorozatos öngyilkosságot követnek el a testükhöz szorított gránátokkal. Aki pedig menekülni próbál, az becstelennek minősül. A film súrolja az érzelgősség határát: felbukkan benne egy amerikai sebesült, akit hadifogolyként tartanak ott, és az egyik, angolul beszélő japán tiszt felolvassa az édesanyja levelét, amit a zsebében találnak. Ettől pedig az öszszes japán katona meghatódik. Nem sokra rá két amerikai katona lelő két japán hadifoglyot, csak úgy kedvtelésből. Ilyen patikamérlegen kiszámítottan játszik Eastwood, de szerencsére elkerüli a túlzott szájbarágást.

A filmek üzenete külön-külön is világos, egymás mellé rakva csak hangsúlyozottabbá válik: a japánok is emberek, az amerikaiak is emberek, igazából senki se akart harcolni, csak a gonosz és kizsákmányoló hatalom küldte oda őket. A háború rossz és embertelen. Hősök nincsenek, csak halottak és túlélők. Nagyjából minden, amit már eddig is tudtunk, de úgy tűnik, jó az ilyesmit időnként újból és újból elmondani az embereknek. S csak örülhetünk, hogyha így kapjuk meg, lehetne sokkal rosszabb is – lásd az 1949-es Ivo Dzsima homokja című, erősen hazafias filmet John Wayne főszereplésével. A két film képi világa egységes: a jelenben játszódó snittek teljes színben pompáznak, míg a múltban játszódók a manapság egyre divatosabb, erősen fakított, szinte fekete-fehér, szépiás tónusú árnyalatokban. Tom Stern operatőr azonban talán a japán filmnél erőltette meg jobban magát: az alagutakban játszódó jelenetek több fényképezői bravúrnak adnak teret, mint a másik film kinti felvételei. A nem túl arcba tolakodó zenéért pedig – láss csodát – szintén Eastwood a felelős.

A filmek közül mindenképpen a Levelek... az erősebb – színészi alakítások és képi megoldások szempontjából legalábbis. A benne felmutatott, leleplezett disznóságok miatt viszont a másik film története izgalmasabb. A kettőt azonban egyszerre kell és érdemes értelmezni. Tiszteletre méltó, becsületes próbálkozások Eastwood részéről (főleg republikánus, konzervatív nézeteit ismerve), szép, korrekt (férfi)munkák: ha magához a háborúsfilm-toposzhoz nem is tesznek hozzá sok eredetit, kis hátszéllel könnyedén a múlttal való szembenézés nagy zászlóvivőivé válhatnak.

J-B. N.

A dicsőség zászlaja (Flags of Our Fathers), színes, amerikai, 132 perc, 2006. Rendező: Clint Eastwood. Forgatókönyvíró: William Broyles Jr., Paul Haggis. Operatőr: Tom Stern. Vágó: Joel Cox. Zene: Clint Eastwood. Szereplők: Ryan Phillippe (John ‘Doc’ Bradley), Jesse Bradford (Rene Gagnon), Adam Beach (Ira Hayes), John Benjamin Hickey (Keyes Beech), John Slattery (Bud Gerber).

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima), színes, amerikai, 140 perc, 2006. Rendező: Clint Eastwood. Forgatókönyvíró: Iris Yamashita. Operatőr: Tom Stern. Vágó: Joel Cox, Gary Roach. Zene: Kyle Eastwood, Michael Stevens. Szereplők: Ken Watanabe (Kuribayashi), Kazunari Ninomiya (Saigo), Ryo Kase (Shimizu), Tsuyoshi Ihara (Nishi).