Az ember, aki megélte a történelmet: 110 éve hunyt el Ugron Gábor

Nemcsak megélte, hanem szűkebb pátriájában, Székelyudvarhelyen és Székelyföldön még alakította is a történelmet. Pontosabban alakította volna, hiszen a kor híres „húzóembereivel” báró Orbán Balázzsal és Bartha Miklóssal együtt szervezett puccskísérletük lelepleződött, ám Ugron tett annyit ezért a vidékért és ezért a népért, hogy nemcsak mi emlékezünk meg róla.

Halála után néhány nappal a kor egyik legnevesebb budapesti sajtóterméke, a Vasárnapi Újság ezzel a sorokkal kezdte címoldali cikkét:  Ugron Gábornak az volt a tragikuma, hogy a kor, melyben élt, nem volt kedvező, s nem felelt meg az ő nagyarányú tehetségeinek. A nagy elhatározások embere volt; magas röptű gondolatokkal telt meg agya, a gondolatok tervekké érlelődtek meg benne, s egy minden akadályokon keresztül gázoló vasakarat állott szolgálatára, hogy a terveket tettekké valósítsa. Munkakedve kiapadhatatlan volt, munkabírása bámulatos. Megvolt benne a sikeres munkának az a feltétele, hogy a részleteket is azzal a gondossággal hajtotta végre, mint a legnagyobb dolgokat.” Az újság igen terjedelmes cikkben állít emléket Ugronnak, ugyanakkor a Nyugatban, a kor egyik legszínvonalasabb folyóiratában Ignotus Pál így írt róla: „Kitűnő képességű ember, ki tud ravasz is, hideg is, akár kegyetlen is lenni, kinek azonban mégis eléje kerülnek a kisebb tehetségű, de kitartóbb emberek, vagy a kevesebb szenvedélyűek, de erősebb hitűek: sok volt és sok lesz mindenfelé a világon mindenfajta zseniális természetű emberek között.”

E „zseniális természetű” ember a dualizmus korának legfontosabb székelyföldi politikusa volt, aki a híres székely nemesi család, az Ugronok közül az egyik legtöbbre vitte:

habár fia, ifj. Ugron Gábor (1880–1960) is politikus lett, sőt belügyminiszter is volt, sok tekintetben túlszárnyalta apját, de abban azért nem, hogy idősb Gábor (ahogy Pesten a tisztelt házban szólították: „Rabonbán” vagy „Gábor úr”) igen sok időt és energiát áldozott szülővárosára és Székelyföldre. 

Ugron Gábor 1847. április 15-én született a ma is Szombatfalván álló kúriában: akkoriban még nem alkotott egy közigazgatási egységet Székelyudvarhely és Szombatfalva, a családi birtok a városon kívül esett, de nemcsak ott volt, ugyanis Ugron Lázár főispán (1812–1884) már kiterjedt birtokrendszert igazgatott abban az időben, és igen ismert és módos ember volt.

Annyira, hogy a hatéves Gábor már a korszak későbbi nagy írójával, Jókai Mórral is találkozhatott. A híres író ugyanis bejárta Erdély egy részét a forradalom után néhány évvel, naplójában a következőket jegyezte fel: „1853. május 21-én estére Szombatfalvára érkeztünk, hol Ugron Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhely-szék királybírája, fogadott bennünket”. Ugron Gábort szülei, ízig-vérig nemesemberek, a főispán és felesége, Simén Rózália a segesvári evangélikus iskolában, majd az udvarhelyi katolikus kollégiumban taníttatták.

A fiatal Gábor jogot tanult Pesten és Bécsben, s mint kortársai megjegyezték róla, igen magas termetű ember volt, még idősebb korában is. A székely virtus is csörgedezett az ereiben, hiszen már fiatal korától renitens férfinak számított: 1864-ben az Almásy Pál, Nedeczky István és Beniczky Lajos által szervezett Habsburg-ellenes összeesküvésben már része volt, mindössze 17 évesen. Néhány év múlva még keményebb helyzetekbe került, hiszen önkéntes katona lett, alig 22 évesen pedig Párizsba (akkor zajlott a porosz-francia háború), majd Olaszországba ment, ahol Garibaldi seregében is harcolt. Még melegebb helyzetbe került, amikor onnan visszament Párizsba diplomáciai útlevéllel – ez azért volt nagyon fontos, mert az igen véres kommün idején szabadon járhatott a harcok dúlta városban, és hazai újságokat tudósíthatott onnan. Volt már ilyen jellegű tapasztalata, hiszen barátjával, a rugonfalvi származású Bartha Miklóssal együtt írták az 16 lapszámot megélt Ördögborda című ellenzéki lapot.

A kommün leverése után Ugron Gábor Angliába ment, majd 1872-ben hazatért Székelyföldre. Alig 25 éves volt, amikor országgyűlési képviselő lett belőle, a korábban Balközép Pártnak, 1874-től Függetlenségi Pártnak hívott formáció színeiben igyekezett politikai karriert építeni Budapesten.

1877 nagyon fontos dátum az alig húsz éve létrejött Románia, illetve Ugron Gábor életében: ekkor volt az orosz-török háború, amelynek kimenetele többek között odavezetett, hogy Románia több évszázad után megszabadult a törököktől. Azonban ekkor történt a „székely puccs” is (vagy inkább puccskísérlet, mert végül elbukott), amely a terv szerint elvágta volna a Moldván keresztül Bulgáriába vonuló orosz hadsereg utánpótlásvonalát.

Több száz felfegyverzett székely tartalékos támadt volna a bulgáriai Sipka-szorosban elakadt oroszok ellátmányát szállítókra, ezzel ellehetetlenítették volna a cári hadsereget.

Mint utóbb kiderült, ezt nagyrészt Ugron Gábor szervezte angol pénzügyi segítséggel (az angolok mellett természetesen a Kossuthot is támogató törökökkel tartott a magyar politikum, ráadásul egy megerősödő Románia sem jött jól a Monarchiának) és többek között hű barátaival, Orbán Balázzsal és Bartha Miklóssal. Osztrák fegyvereket szereztek be, katonaviselt embereket toboroztak, de pechjük volt, a szerveződést leleplezték. Udvarhelyszéken már sokan tudtak a tervről, Csíkban több száz embert sikerült toborozni, ám a román kémek sem voltak restek, mert Háromszéken már-már közszájon forgott az akció terve: az emberek Bereckbe szállingóztak volna, az ottani hetivásárra, megkapták volna a fegyvereket, onnan pedig az Ojtozi-szoroson át támadtak volna.

A terv meghiúsult, a szervezők menekülni kényszerültek, Ugron Gábor például szakállát levágatva Olaszországba ment – ellene eljárás indult, de néhány hónap múlva, 1878. május 11-én királyi rendelettel megszüntették a pert. Kínos volt az ügy a Monarchia számára, ezért Ugron pár évig nem lehetett képviselő.

1875-ben belépett a Függetlenségi Pártba, a következő évtizedekben az ellenzéki pártot képviselte, rengeteg belpolitikai viszály résztvevője. Kiváló szónok volt, magas termete tiszteletet parancsolt, illetve jó testi erővel is meg volt áldva: egyáltalán nem riadt vissza a korban divatos párbajoktól, mind Pesten, mind pedig idehaza történtek olyan hajmeresztő esetek, amelyek kis híján az életébe kerültek. Például 1883-ban párbajozott Dániel Elekkel, utóbbi golyója eltalálta a karját, de ez nem akadályozta meg abban, hogy még aznap visszautazzon Pestre. Sőt, abban sem, hogy Elek testvérével, Dániel Gáborral (aki szintén országgyűlési képviselő volt) néhány évvel később nekifogjon a Héjjasfalva–Székelyudvarhely szárnyvasút létrehozásának.

1886 januárjában Vasúti Részvénytársaságot alapítottak Székelyudvarhelyen, majd még abban az évben, április 12-én Pesten szerződést kötöttek Kutlánya János építkezési vállalkozóval a vasút megépítésére. Azonban a munka nem ment zökkenőmentesen,  Olaszországból kellett kubikosokat hozatni. Ugron a vasutat építtető társulat alelnökeként a következő évben Pálfalván megvett egy tölgyfaerdőt a katolikus egyháztól. A fát kitermeltette, és azt adta el talpfáknak a vasútépítő Kutlánya János vállalkozónak, ám az ügyből botrány lett, összevesztek a fa felett. Végül 1888. március 15-én begördült az első szerelvény az udvarhelyi állomásra, az emlékezetes pillanatot fotográfus is megörökítette: Ugron Gábor a kép közepén, a mozdonyra kapaszkodott fel, így rajta van a székely gőzösről készült első fotón.

Az új vasútvonal nagyot lendített Udvarhelyszéken, gyakorlatilag bekapcsolta a nagyvilágba, de a dualizmus korszaka amúgy páratlan fejlődést hozott egész Székelyföld számára.

Ugronnak voltak sikeres és sikertelen vállalkozásai is, a 19–20. század fordulójának székelyföldi üzleti élet egy külön könyvet érdemelne. A sikertelenek közül a  Székelyegyleti Takarékpénztár csődje a legismertebb: ezt Ugron Gábor alapította, de állami támogatás nélkül, azonban a pénzintézet 1901-ben csődbe ment, s ez egyáltalán nem jött jól az anyagilag megrendült családnak, amely a térség gazdasági életéből bőven kivette a részét, például cserép- és téglagyáruk is volt Bethlenfalván. 1903-ban újabb „balhéja” volt, ezúttal egy fenyédi béressel: Demeter Zakariással összeverekedett, az engedelmességet megtagadó béres fejszével ütött a képviselőhöz, akinek eltört a karja, a korábban gyilkosságért börtönbe kerülő Demeter később háromszor rá is lőtt, de nem találta el Ugront. A béres öt év szabadságvesztést kapott.  

Az osztrák-magyar császár bárói rangot kínált neki, de Ugron Gábor erre kijelentette: „nekem ne adjon egy Habsburg rangot, volt az én familiámnak rangja-neve már ezen a vidéken, amikor az ő fenséges családjának még a hírét sem hozta erre a szél” – igazi konok székely is volt, ha kellett.

Ugron Gábor 63 éves korában, pontosan 110 éve, 1911. január 22-én halt meg Budapesten. A képviselő a halálát megelőző napokban betegeskedett, ám még bejárt az országgyűlés épületébe, nem vette komolyan a betegséget. Halála napján, vasárnap József körúti lakásában olvasgatott, de lánya és felesége holtan találtak rá karosszékében, szívinfarktus végzett vele.

Akkor már jó húsz éve készen volt az Ugron-kripta Székelyudvarhely határában, a Szejkefürdő melletti Nagymálon – a család azóta is ide temetkezik. Ugron Gábor halálának hírét gyorsan megtudták idehaza is: „Forró nemzeti érzése és hite nemzete nagy hivatásában, az egész nemzet előtt bebizonyított tényként áll” – ezeket az akkori Udvarhelyi Híradóba maga a főszerkesztő-laptulajdonos, Becsek Aladár írta.

Ugron Gábort nagy pompával temették el a családi kriptába, a Budapesti Hírlap így írt erről: „A szentferencrendiek templomához érve a halottat vivő kocsi a templom ajtaja előtt megállt, a család tagjai bevonultak a templomba, ahol gróf Mikes János főesperes rekviemet mondott. Ennek végeztével újra megindult a menet Szombatfalvára, ahol az Ugron-család sírboltja van. Másfél órát tartott, míg a menet a hegytetőre ért. A hegy aljában nagy társzekérre tették a koporsót, és azon vitték fel a hegyre. A gyászszertartás előtt Sebesi János, Udvarhely megye alispánja búcsúztatta el a megye nagy fiát, majd gróf Mikes újra beszentelte a holttestet, mire a kripta gyertyáinak lobogó fénye mellett lebocsátották a koporsót.”

Mi se írhatnánk szebben, mint ahogy a Vasárnap Újság nekrológja írta 1911-ben: „Voltak-e hibái? Voltak. Vessen rá követ, aki hibanélküli. Azok, akik ellen legtöbbet vétett, megbocsátottak neki. A közönségnek nincs joga, hogy szigorúbban ítéljen felette, mint ezek. Ezek pedig azzal az érzéssel teszik le sírjára koszorújukat, hogy egy nagy Magyarral lett szegényebb a haza.”

Egyszer talán megírja az élete regényét valaki, vagy pedig filmet forgat belőle.