Aki beszéltette a múltat: kilencven éve született Szabó Gyula író

Lehetne idézni tőle sok-sok mondatot és szövegrészt, de ha nagyon csupaszítani és egyszerűsíteni akarunk, akkor talán ez, a Gólya szállt a csűrre című kötetében leírt mondat foglalja össze a legjobban Szabó Gyula élethez való hozzáállását:

Az 1930. szeptember 11-én született Szabó Gyulának ugyanis a munka és a teremtés volt a mindene: földműves családból származott, tehát gyerekkora óta dolgozott szülőfaluja, Homoródalmás határában. Íróként később olyan „kettős életet” élt Kolozsváron, hogy az sok értelmiségi számára ma is példamutató. A szerkesztőségi tevékenység és az otthoni dolgozószoba mellett ugyanis fontos volt neki a kányafői kerti munka is – sem az írógéptől, sem a veteményestől, a szőlőkötözéstől nem tudott elszakadni, csak akkor, amikor erre rákényszerült.

Öt szívinfarktust élt túl, illetve egy olyan igazságtalan évszázad második felét, amelyben a hozzá hasonló nagy formátumú értelmiségiek egy része nem, vagy csak az addigitól nagyon eltérő módon tudott túlélni, megélni: menekülés, emigráció, alkoholizmus, életre szóló betegségek árán. A munka, a kitartás, a székely konokság, a megszállottság azonban képes olyan gerincet ültetni az emberbe, ami életünk végéig egyenesen tart – példázza Szabó Gyula életútja.

Az író pályafutása kicsit népmesébe illően indult. 1942-ben ösztöndíjjal került a székelykeresztúri gimnáziumba, de gyerekei, ismerősei körében ma is tartja magát az a családi legenda, amely azt jelzi, hogy már korábban is nagyon akart tanulni: nem volt még hatéves sem, amikor bátyját, a négy évvel idősebb Sándort rendszeresen elkísérte az almási iskolába, ahol beült a padba, és nem tágított onnan... A keresztúri gimnázium első éveire esett a háború, ahová édesapját, a kőfaragást is kitanult, de állandóan könyveket olvasó földművest, Szabó Mózest is elvitték.

Fél év után apja hazatért, ennek örömére a kis Gyula 1945 tavaszán egy nap alatt, étlen-szomjan hazagyalogolt Keresztúrról Almásra. Apja hadi útját annak naplója alapján a rendszerváltás utáni években dolgozta fel (A névtelen katona, 1994, Püski Kiadó, Budapest), emléket állítva annak a sok-sok magyar katonának, akik ugyan hazatértek a pokolból, de kétszeresen is vesztesei voltak a világégésnek: az elvesztett háború után évtizedekig azt kellett látniuk, hallaniuk és ünnepelniük, hogy őket, illetve szülőföldjüket „felszabadították”.

Az ötvenes évek elején járt egyetemre Kolozsváron, ahol magyar szakon szerzett tanári oklevelet, ám érdeklődése az írás felé fordult: riportokat, elbeszéléseket kezdett írni és közölni. 1957-től a rendszerváltásig az Utunk irodalmi folyóirat szerkesztője, munkatársa volt – ez a lap alakult át Helikonná 1989 után –, onnan ment nyugdíjba 1992-ben. Élete végéig rendtartó székely gazdaként élt, kolozsvári lakásában is. Ehhez az életmódhoz kapcsolódott életfilozófiája: az igazság mindig kiderül, és nincs belőle többféle. Ahogy azt írótársa és jó barátja, Szilágyi István írta róla: „Életműve tanúsága szerint hitte, hogy az élet – a saját, a család, a székely falu s a nemzet élete – széltében-hosszában leírható.”

Szabó Gyula az ötvenes évektől az ezredfordulóig kitartóan írta könyveit. Mindössze 25 éves volt, amikor megírta híres faluregénye, a Gondos atyafiság első részét – a lányától tudjuk, hogy még kézzel, ceruzával (!). Voltak még nagy írók, akik abban az időben, fiatalon írták meg korszakalkotó művüket, gondoljunk csak Norman Mailerre (Meztelenek és holtak) vagy Mario Vargas Llosára (A város és a kutyák). Az 1955 és 1961 között, igen viszontagságos körülmények között megjelent háromkötetes mű a maga idejében legalább akkora bestsellernek számított Erdélyben, mint az említett két író műve az Újvilágban. Annál is inkább, mert a könyvben már a kollektivizálás jelenségéről írt a szerző, amiért mai szóval élve kapott hideget-meleget a kor kritikusaitól.

Írói pályája azonban nem állt meg a faluregénynél, Szabó Gyula ennél sokoldalúbb író volt. Cseke Péter szavaival élve „ha van Móricz-formátumú írója az erdélyi magyar irodalomnak, akkor Szabó Gyula kétségtelenül az.” Riportokkal ment tovább a megkezdett úton, illetve olyan novellákkal, amelyeknek olvasása ma is élvezetes – nem a két világháború közti romániai magyar novellisztikát állította új pályára, hanem valami egészen más került papírra tollából. A falu életéből vett témák, történetek teljesen kortárs stílusban, igen finom nyelvezeten peregnek a lapokon. Novellisztikája népszerű lehet ma is: a Mátyuska macskája vagy a Kell-e, Gyuri, aranybicska? fél évszázad után is idő- és „gyerekálló” alkotás. Irodalmi gyöngyszemként tekinthetünk Társaim című, 1988-as kötetére is: egyszerűen csodálatos, hogy az írások gerincét a mindennapi kerti munka alkotja, de az író olyan érzékkel kapcsol hozzá kultúrtörténeti eszmefuttatásokat, hogy az ember azonnal belefeledkezik az olvasásba – órákra.

Korábban jelent meg élete főműve, az ötkötetes történelmi regényfolyam nagy része: Szabó Gyula írói pályájának csúcsa ugyanis kétségtelenül A sátán labdái. 1978 és 1981 között jelent meg az első négy kötet, s noha az ötödik is elkészült 1986 végére, azokban a szűk esztendőkben hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar történelemmel foglalkozó, abból merítő könyvet már nem fogják megjelentetni a kommunista Romániában.

Az ötödik kötet kéziratának, illetve megjelenésének kálváriája tovább tartott a rendszerváltás után is. A zűrzavaros kilencvenes évek után végül csak 2002-ben jelent meg annak ellenére, hogy a rendszerváltás után valahogy nem kerültek elő azok a kéziratok, amelyekről a romániai magyar irodalom nagyjai azt állították, a diktatúra sötét éveiben az íróasztalok fiókjaiban lapultak. Bálint Tibor, Szabó Gyula egyik kedvelt pályatársa abban az időben elég epésen kérdezgette az irodalmi találkozókon, hol vannak ezek a kéziratok, de mint kiderült, az íróemberek egyikére-másikára is jellemző, hogy könnyebb mártírkodni, mint dolgozni.

Szabó Gyulának viszont nemcsak, hogy ott lapult az egyik legfontosabb kézirata a fiókban, de újak is születtek: az Erika írógép folyamatosan csattogott a kolozsvári tömbházlakásban, miközben megjelent a korábban megírt, Ostorod volt-e Rodostó? című, három „történelmi tudósítást” tartalmazó kötete.

Filep Tamás Gusztáv irodalomtörténész úgy jellemezte Szabó Gyulát, hogy „nem tartozott azok közé, akik igyekeznek megszervezni saját ünnepeltetésüket”. Ami pedig írásainak világát illeti, arról is Filep fogalmazott meg sok-sok értő sort, például ezeket: „Szabó Gyula világképe nem rokon sem a Tamási Áronéval, sem a Nyirő Józsefével. (...) Klasszikus stilizáltság helyett nála a népi köznyelv átpoétizálásával, a népnyelv logikájának végsőkig vitt kiaknázásával találkozunk.”

És hogy miért a magyar történelem, miért az erdélyi késő középkor? Erre maga is többször adott választ, de a korábban már említett Cseke Péter tömören így közölte ezt: „A Trianon utáni hivatalos román állampolitika igyekezett meghamisítani vagy elhallgatni az erdélyi magyar múltat. Szabó Gyula ezt a múltat kezdte »beszéltetni« napi rendszerességgel és mindennapi érzékletességgel a nyolcvanas évek elején, illetve az otthoni intelemnek megfelelően – az igazmondás pireneusi törvényének szellemében – »szívszakadásig« szembeszállt azokkal, akik »pénzért meghamisítják a történelmet«.”

Ezt a célt szolgálta későbbi, már az ezredforduló után megjelent, négykötetes Képek a kutyaszorítóból, illetve a Kényszerpályák című dokumentum-kötete is – ezekben a Gondos atyafiság születésére, az ötvenes évek mindennapjaira és az írói pálya kezdeteire emlékszik vissza. Tulajdonképpen ezek az írások zárják az életművet, no meg A sátán labdáinak ötödik, befejező kötete, A béke hamuja, amely végül 2002-ben jelent meg, de nem az addigi köteteket kiadó Kriterionnál.

Az életműből kihagyhatatlan a kilencvenes évek egyik legszemélyesebb darabja, a Kegyetlen kegyelet (Polis, 1996, Kolozsvár), amelyben hirtelen elhunyt bátyjának, Sándornak állít egy könyvnyi emléket.

A számadások ideje volt az utolsó évtized Szabó Gyula életében. Érdekes, hogy habár élete során több irodalmi díjat is kapott, a legfontosabb kitüntetésének azt a Hargita-díjat tartotta, amelyet halála előtt néhány hónappal szülőfalujának templomában adtak át neki a megye akkori vezetői.

Szabó Gyula életének 75. évében, 2004. december 21-én hunyt el Kolozsváron – temetését néhány nappal később, igazi székelyföldi hidegben tartották a homoródalmási temetőben. Akkor nagy szavaktól és sallangoktól mentesen, sok-sok almási, egyszerű ember társaságában kísértük végső nyughelyére, a domboldalba, testvére és szülei sírja mellé. Tudtuk már akkor, hogy a magyar irodalom egyik utolsó nagy klasszikusa száll előttünk a sírba – Tamásihoz, báró Kemény Jánoshoz vagy Kós Károlyhoz hasonlóan.

Az életmű viszont velünk marad, nem is akárhogyan. Ahogy Szilágyi István akkor megfogalmazta: „Elhunytával az életmű lezárult; bevégeztetett.

Szabó Gyula nevét a homoródalmási kultúrotthon és egy alapítvány is viseli, szülőfalujában pedig igényesen berendezett emlékszobát alakítottak ki. Ha arra járunk, nézzünk be, hiszen nem mindennapi élmény egy ilyen író személyes tárgyai között emlékezni. Ha pedig könyveinek lapjai közé merülünk, ott a régi erdélyi világot érezzük összefonódni az újjal, a közelmúlttal, napjainkkal.

(A cikkünkhoz mellékelt fényképeket Szabó Gyula örököseinek engedélyével közöljük, akárcsak a szövegbe foglalt életrajzi momentumokat és idézeteket – ezeket remélhetőleg örökre őrizni fogja az emlékezet.)