Szükség lenne egy erdélyi irodalmi múzeumra – Balázs Imre József az irodalmi hagyatékok feldolgozásának fontosságáról

Rengeteg kívánnivalót hagy maga után az irodalmi hagyatékok megőrzése és feldolgozása, így fontos értékek kallódhatnak el és kophatnak ki a köztudatból – mondta el a Krónikának Balázs Imre József irodalomtörténész, egyetemi tanár.

„Örülnék, ha Erdélyben erősebb lábakon állna az irodalmi hagyatékok megőrzése és feldolgozása – ha létrejönne például egy kolozsvári irodalmi múzeum. Ez a kérdéskör egyre sürgetőbbé válik” – így nyilatkozott a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat év végi kérdésére.

– Pontosabban milyen tekintetben lenne sürgős és fontos az irodalmi hagyatékok megőrzése, mi a legégetőbb tennivaló?

– Több, napi szintű tapasztalatom alapján tartom fontosnak egy új irodalmi múzeum létrehozását. Néhány, nemrég elhunyt erdélyi irodalmár, akiknek több mint húsz éven keresztül közeli munkatársa lehettem – Kántor Lajost és Horváth Andort említeném most közülük – hagyatéka, munkássága az erdélyi kultúra kiemelkedő értéke. Azon dolgozva diákok bevonásával, hogy hátrahagyott műveik, dokumentumaik a közösség számára hozzáférhetővé, kutathatóvá váljanak, számos gyakorlati, a tárolást, feldolgozást, publikálást gátoló tényezőbe ütközöm, és ezt elsősorban intézményes problémának látom, egyáltalán nem a személyes szándékok és a hozzáállás jelenti az akadályt. A névsor sajnos hosszan bővíthető: Fodor Sándort, Egyed Pétert, Mózes Attilát, Lászlóffy Csabát, Bréda Ferencet és persze Kányádi Sándort említeném azok közül, akik nemrég távoztak közülünk, s akiknek az életművéért, hagyatékuk programszerű feldolgozásáért sokat tehetne a szakma, illetve az erdélyi kultúrafinanszírozás. Minden esetben, amikor a család, az örökösök – akár helyhiány, akár anyagi források szűkössége miatt – azzal szembesülnek, hogy nincs kialakult formája-útvonala a hagyatékok feldolgozásának és megőrzésének, a segítségükre kellene sietni, különben az erdélyi kultúra fontos értékei kallódhatnak el, és kophatnak ki a köztudatból. Egyéni megoldások születnek ugyan, de hiányzik a kiszámíthatóság, a tervezhetőség. Véleményem szerint ez olyan kérdés, amit az erdélyi közösségnek elsősorban önerőből, saját intézményes kereteket teremtve kellene megoldania, nem zárkózva el természetesen partnerségektől a közös célok elérése érdekében.

– Mit kellene tartalmaznia egy kolozsvári irodalmi múzeumnak?

– Egyik első munkahelyem a kolozsvári Szabédi-emlékház volt, akkor került az emlékházba megőrzésre Szabédi kézirathagyatéka mellé Méliusz József könyvtára és néhány személyes tárgya – és ott került elhelyezésre a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon akkor még készülő köteteinek munkaanyaga.

1999 júniusában írtam először A Hétben arról, hogy milyen lehetne egy erdélyi irodalmi múzeum koncepciója, a címe ez volt: A Szabédi-emlékház új szerepkörben, avagy mitől él egy irodalmi múzeum?

A Szabédi-emlékházat az EMKE működteti, gyorsan kiderült viszont, hogy két-három további íróhagyaték befogadása után, az épület bővítésével sem sikerült megfelelő méretűvé alakítani és tervezett szerepének megfelelő, bővülő stábot toborozni a működtetésére. A klasszikus múzeumi struktúra mellett (kézirattár, könyvtár, médiatár, relikviatár, adattár) már 1999-ben arról beszéltem, hogy események, kiadványok, az életműveket a nagyközönség számára is népszerűsítő projektek tehetnék élővé a múzeumot.

– Egy erdélyi kitekintésű irodalmi múzeumnak is lenne létjogosultsága?

– Különbözőképpen vethető fel egy kifejezetten kolozsvári vagy egy erdélyi magyar irodalmi múzeum koncepciója: ha a kolozsváriságára összpontosítanánk, akkor ennek nyilván a román és a német kulturális örökség is része kellene hogy legyen – ebben a magyar kultúra valószínűleg mellékszerepet töltene be. Bevallom, én a magyar hagyatékok kérdését éreztem megoldatlannak, és eleve erdélyi kitekintésű múzeumra gondoltam, kolozsvári központtal.

– És kinek kellene elsősorban ezzel foglalkoznia, konkrét lépéseket tennie?

– Többféle modellt el lehetne képzelni. Ha a kutatási, akadémiai dimenzió felől közelítjük meg a kérdést, akkor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület is fontos partnere lehetne egy ilyen intézménynek – egy ilyen koncepciótervet (Erdélyi Magyar Irodalmi Intézet) is készítettem egyébként 2006-ban, amelyet megmutattam az akkor még csak körvonalazódó Kolozsvári Akadémiai Bizottság döntéshozóinak. Végül a KAB profilja más irányban alakult, számomra is egyéb kutatási projektek kerültek előtérbe. De azt gondolom, annak a tervnek is számos aktuális mozzanata van.

A másik modellt a közel tíz éve alakult sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ (Eműk) jelentheti: ez önkormányzati háttérrel, az állami kulturális politika és a kisebbségvédelmi szervezetek hathatós támogatásával tölt be a képzőművészet terén ahhoz hasonló funkciót, amilyet az irodalom kapcsán is körvonalazni kellene.

Bármelyik opció valósulna meg, azt hiszem, egy ilyen méretű vállalkozás elképzelhetetlen az egyetemi szféra, a doktori és posztdoktori szintű kutatások bevonása nélkül, hiszen a kutatói utánpótlás és a szakszerűség az egyetemi kutatások során alakul ki.

– Az irodalmi hagyatékok megőrzése és feldolgozása kinek a hatásköréhez tartozna?

– Mindegyik részmunkakörhöz szakemberekre van szükség: végső soron irodalomtörténészek, könyvtárosok, muzeológusok együttműködésére, hiszen nem csupán maga a megőrzés a fontos, hanem a nagyközönség számára elérhető formában való tálalás, a publikálás, illetve az oktatási folyamatokba való beépítés is. Úgy hiszem, harminc évvel a rendszerváltás után már felhalmozódott az a tudásanyag és szakmai tapasztalat, amit egy ilyen nagyszabású vállalkozás összefoghatna.