Székelyföldön járt Silviu Lung, meglátogatta az FK Csíkszeredánál kapusedző nagyobbik fiát. Minden idők egyik legjobb romániai labdarúgókapusával pályafutásáról, sikereiről beszélgettünk.
– Bár több mint negyven éve román környezetben él, kitűnő hangsúllyal ejti ki a magyar szavakat. Erdély vagy Olténia áll közelebb a szívéhez?
– Erdélyben születtem, nevelkedtem, és nosztalgiázom Nagykároly, illetve Erdély után. A Nagykárolyhoz közeli Krasznaszentmiklóson születtem, amely most Kismajtény község része, a család azonban már egyéves koromban Nagykárolyba költözött, ott nőttem fel, ott jártam iskolába.
A feleségem olténiai, egy kiváló nő, két fiunk van, és mivel én sokat voltam távol a családtól, az ő érdeme, hogy a gyerekek jó nevelést kaptak, Craiova leghíresebb gimnáziumaiban 9-es feletti átlaggal érettségiztek. Nosztalgiázom Erdély iránt, de a család megszokta Craiovát.
– Hogyan kezdődött labdarúgó-pályafutása, hogyan került Craiovára?
– Gyerek- és fiatalkoromban több sportágat űztem, fociztam, kosárlabdáztam, kézilabdáztam, asztaliteniszeztem, de a futballnál ragadtam. Az 1970-es évek elején, akárcsak most, a C ligában kötelező volt ifjúsági játékost használni. Tizenhat és fél évesen mutatkoztam be Nagykároly csapatában, ahol hangsúlyozták, hogy csak kapusként tudnak foglalkoztatni. Biztos láttak bennem tehetséget.
Nagykárollyal feljutottunk a másodosztályba. Érdekesség, hogy a 8. osztály után apám inasiskolába és esti középiskolába íratott, azt mondta, hogy ha a futball nem fog menni, legyen egy mesterségem, így autószerelőnek tanultam. Közben országszerte válogatókat szerveztek a fiatal labdarúgóknak, a borsabányain pedig Bogdán-Braun Kálmán, a legendás Csibi bácsi beajánlott a szövetségnek. Az ifiválogatottnál Constantin Ardeleanu volt az edzőm, és Țețe Moraruval harcoltunk a kapusposztért.
Tetszett az ajánlat, a szülők örvendtek, hogy egyetemre is járhatok majd, de mivel még nem voltam nagykorú, apám írta alá a szerződést. Megtudták ezt a temesváriak, és pár nap múlva ők is megkerestek, de apám egy életre szóló leckét adott nekem. Azt mondta a Poli vezetőinek, hogy már aláírtunk a Craiovához, és az adott szó, a gerincesség minden pénznél többet ért, így bár tízszer többet ígérnek, mint a Craiova, és bár jól jönne a pénz, mert nem vagyunk gazdagok, de mi betartjuk a szavunkat.
A harmadik, illetve a második ligában szerzett tapasztalattal kerültem 1974-ben, 18 évesen a Craiovához. Az U éppen bajnokságot nyert, és a mennyországban éreztem magamat, hiszen olyan hírességek mellé kerültem, mint Oblemenco, Țarălungă, Deselnicu, Boc, Niculescu, Strâmbeanu, de játszott már Balaci is.
– Következett egy nagyon szép időszak a Craiovával, tizennégy év, sikerek a román bajnokságban, az európai kupaporondon, első számú kapus lett a válogatottnál.
– Gyönyörű évek voltak azok, de mint minden szépnek, megvolt ennek is az ára.
Rengeteget dolgoztam, edzettem. Akkor nem voltak a csapatoknál külön kapusedzők, mi pedig az edzések után maradtunk, sokszor a salakpályán folytattuk az erőnléti gyakorlatokat, próbáltuk a vetődéseket. Sajnos amikor a legjobb formában voltam, lebetegedtem, sárgaságos lettem, és szóba jött, hogy kölcsönadnak Aradra. Én azonban nem adtam fel, rengeteg akaraterővel harcoltam a posztomért, harmadik számú kapusból újra első lettem, sőt Kovács István, a világhírű edző, aki BEK-et nyert az Ajax-szal és átvette a román válogatottat, behívott a keretbe.
A Craiovával, a Craiova Maximaként emlegetett együttessel nyertünk bajnokságot, Román Kupát, a BEK-ben bejutottunk a legjobb nyolc közé, az UEFA Kupában elődöntőt játszottunk. 1984-ben pedig kijutottunk az Európa-bajnokságra, ott voltunk Európa legjobb nyolc együttese között. Akkor már Mircea Lucescu volt az edzőm a válogatottnál.
– Az ön esetében ezeknek a remek eredményeknek az eléréséhez hány százalékban járult hozzá a tehetség és mennyiben a munka?
– Tehetség nélkül nem lehet messze jutni a sportban, de ha a tehetség nem párosul komolysággal és rengeteg munkával, senkiből sem lesz jó élsportoló. Az én esetemben szerintem 30 százalékban számított a tehetség, 60 százalékban a munka és 10 százalékban más tényező, egyebek közt a szerencse, hogy az ember megfelelő edzők keze alá, illetve jó csapattársak közé kerüljön.
– Számos edzővel dolgozott. Kiktől tanult legtöbbet?
– Kivétel nélkül minden edzőmtől tanultam, és mindenkinek hálás vagyok. Hogy ne legyen sértődés, most csak a három kiemelkedő válogatottbeli edzőmet említem: Kovács Istvánt, Mircea Lucescut és Jenei Imrét. Három nagy tudású úriember, három szaktekintély.
Mindhárman nagy hangsúlyt fektettek a mentális felkészítésre. Mi akkor a külföldi sztárokat isteneknek néztük, de edzőink elhitették velünk, hogy mi is ugyanolyan jó focisták vagyunk.
– Végül csak beilleszkedett a craiovai életbe. Hogyan emlékszik vissza azokra az évekre?
– Megnősültem, egyetemet végeztem, gyerekünk született, és mivel nincs testvérem, szüleimet is Craiovára költöztettem. Felelősséget éreztem irántuk. Anyám könnyebben beilleszkedett az olténiai életbe, apám nehezebben.
Egyszerre érkeztünk a Craiovához, az érettségi után már folyékonyan beszélt négy nyelvet, a magyart, a románt, az olaszt és az angolt. Nem volt szerencséje az életben, egy olyan nőt vett feleségül, aki elherdálta a pénzét… A Craiova aranycsapatából sajnos többen már nem élnek. Elment Ștefănescu, Tilhoi, Crisan és Balaci, de akik még Craiován élünk, az U hazai mérkőzésein találkozunk, ki van alakítva nekünk egy páholy a stadionnál. Țicleanuval pedig gyakran beszélek telefonon.
– Az 1980-as évek végén átigazolt a BEK-győztes Steauához. Meséljen erről!
– Voltak álmaim, hogy híres külföldi csapatokban játszhassak, voltak is ajánlataim, de abban a rendszerben nem lehetett Romániából hivatalosan külföldre igazolni. Közel 15 évet játszottam már a Craiovánál, ahol generációváltás történt, én pedig 32 éves voltam. Constantin Dănilescu, a Steaua akkori elnöke keresett meg 1988-ban. Meg is egyeztünk, az én kikötésem annyi volt, hogy a szerződésem után engedjenek ki külföldre valamelyik csapathoz.
Kiváló játékosok, kiváló emberek közé kerültem 1988-ban a Steauánál, ahol két év alatt – nem titkolom – anyagilag is nagyon jól jártam, annyit kerestem, mint az előző 14 évben a Craiovánál. A Steauával BEK-döntőt játszottunk, a legendás AC Milántól kaptunk ki, ahol az emlékezetes trió, Gullit, Rijkaard és Van Basten játszott, szintén 1989-ben a válogatottal kijutottunk a vébére.
– Az 1990-es vébén 1–1-et játszottak a Maradonával fémjelzett Argentínával.
– Érdekesség, hogy azon a meccsen Maradona volt Argentína csapatkapitánya, a románoknál pedig én viseltem a kapitányi karszalagot. Imi bácsi (Jenei Imre – szerk. megj) a meccs előtt konzultált velem, azt kérdezte, ki fogja Maradonát. Mondom, hogy Rotariu, a szobatársam. Neheztelt is rám Rotariu, amiért ilyen nehéz feladatot kapott, de végül tökéletesen oldotta meg.
{P11}
– A vb után végre külföldi szerződést kapott, Spanyolországba, a Logrones kapusa lett.
– Spanyolországban az első nyolc fordulóban kezdőember voltam, sajnos utána egy súlyos lábsérülést szenvedtem. Szép volt az az időszak, Bálint a Burgosnál játszott, Hagi a Real Madridnál, többször találkoztunk. Hosszú időbe telt a felépülésem, és mivel Spanyolországban akkor csak három idegenlégiós játszhatott egy csapatban, úgy döntöttem, hazajövök. Craiova másik csapatánál, az első osztályba frissen feljutott Electroputerénél fejeztem be pályafutásomat, ezzel a csapattal is kijutottunk az európai kupaporondra.
{P12}
– Edzőként milyen csapatoknál fordult meg?
– Lentről, alacsony szintről kezdtem az edzősködést, a Motru volt az első csapat, amelyet a harmadosztályból felvittem a másodosztálya, de voltak egészségügyi gondjaim, nagy volt a stressz, és elhatároztam, hogy a továbbiakban csak kapusedzőként fogok dolgozni. Edzősködtem a Craiovai U-nál, a Panduriinál, de négy évet Japánban is.
– Mindkét fiából kapus lett. Ön szorgalmazta ezt?
– Dehogy! Nem szerettem volna, hogy a fiaimból kapusok legyenek, de valószínűleg jó példa voltam. Egyáltalán nem szorgalmaztam, mert tudtam, hogy a Lung névvel nem lesz könnyű a karrierjük, mindenki elvárja, hogy túlszárnyalják apjuk eredményeit. Végül beleegyeztem, de kértem, hogy a sporttal párhuzamosan ne hanyagolják el a tanulást.
{P13}
– Karrierje során számos világsztár ellen játszott. Közülük kiket tart a legnagyobbaknak?
– Nehéz, mert sok kiváló futballista ellen játszottam.
– Szerepelt magyar–román meccsen?
– Nem. De eszembe jut két sztori arról, hogy én magyarul beszélek. Utazunk a Malév légitársasággal, az első sorban egyik oldalon Bölöni és én, a másik oldalon pedig Szatmári és Vígh Jóska (a román sajtó Sătmăreanu II. és Viguként írta – szerk. megj.),
Egy másik történet az 1983-ban játszott, 1–1-gyel zárult Csehszlovákia–Románia mérkőzésről, amelyen a magyar Palotai Károly volt a játékvezető. Tíz perc maradt hátra a meccsből, egy kirúgásnál húztam az időt.
{P14}
– Először járt Csíkszeredában. Mi a véleménye a városról?
– Nagyon jó! A városközponti park Nagykárolyra emlékeztet.
Követtem az FK Csíkszereda meccseit a tévében, kár, hogy ősszel nem volt egy jó befejező csatár a csapatban, mert akkor nem a 15. helyen állnának.