Nem volt amikor és akitől demokráciát tanulni – Benkő Levente történész a forradalomról és annak politikai hátteréről
Milyen szerepe volt Gorbacsovnak a román diktátor eltávolításában? Hogyan élték meg Székelyföldön az 1989-es forradalmat? Mi a közös 56-ban és 89-ben? – egyebek mellett ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat Benkő Levente történésszel, újságíróval, lapunk volt munkatársával.
– Miért Románia volt az utolsó szocialista állam, ahol bekövetkezett a rendszerváltás?
– Mert Románia volt az a despotikus állam, ahol a párt- és államvezetés szintjén mindenféle befogadóképesség, illetve tárgyalási készség majdhogynem a nullával volt egyenlő. 1989-ben, főleg az őszi időszakban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet érdekszférában – hogy ne mondjak szovjet megszállási övezetet, mert Romániára ez akkor de facto már nem volt érvényes – óriási változások körvonalazódnak.
A gorbacsovi reformkezdeményezések, a peresztrojka (gazdasági újratervezés), glasznoszty (átláthatóság) Közép-Kelet-Európa-szerte ezt az irányt mutatták. Erre Magyarország és Lengyelország – miként 1956 februárját követően, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini kommunizmus egyes túlkapásait elítélő Hruscsov-jelentés nyomán történt – egyértelműen pozitívan reagált; az NDK, az akkori Csehszlovákia és Románia felső vezetése viszont nem.
A lengyel Karol Józef Wojtyła érsek pápává választása II. János Pál néven 1978 őszén, a szintén lengyel Szolidaritás majdnem egy évtizedes ellenállása, a csehszlovákiai Charta 77 mozgalom és annak szóvivője, Václav Havel tevékenysége, a magyarországi ellenzéki mozgalom, a gorbacsovi nyitás- és gazdasági újjáépítéspolitika, a Szovjetunió kudarcba fulladt fegyverkezési hajszája mind-mind jelezték, hogy valamiféle változás lesz. Ezzel szemben Romániában a Ceaușescu-vonal nem vette észre, hogy az idő meghaladta mind magát a rendszert, mind az ideológiát.
Aligha volt meglepő ez a magatartás, mert hiszen 1956 februárjában – jóval a magyar forradalom és szabadságharc előtt – az akkori román párt- és államvezetés is maszatolt, majd a magyar forradalom vérbe fojtását követően hatványozottan megtorolt mindenféle jobbító szándékot. A román állam- és pártvezetés ugyanolyan merev és rövidlátó volt 1956-ban, mint 1989-ben. Ráadásul Romániában 1956-ban és 1989-ben sem lépett színre olyasfajta ellenzéki kezdeményezés vagy csoportosulás, amely tárgyalóasztalhoz kényszerítette volna a hatalmat, amiként történt ez Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában.
– Mennyire volt döntő szerepe a román változásokban Mihail Gorbacsovnak?
– Gorbacsov az újítások, a reformok szükségességéről beszélt, ami az újdonság erejével hatott, de ami ellentmondott a ceaușescui felfogásnak.
Az biztos, hogy a Nyugaton is egyre népszerűtlenebb Ceaușescu nem tartozott Gorbacsov kedveltjei közé…
– Léteznek hasonlóságok a magyar ’56 és a román ’89 között?
– A lyukas, kommunista címertől megszabadított nemzeti zászló és a szabadságvágy tekintetében igen. De amíg 1956-ban a magyar nép, a magyar társadalom – leszámítva néhány Moszkva-hű vezetőt – a nemzeti függetlenségért küzdött, és világosan látszott, hogy ki ki ellen harcol, addig ’89 Romániájára, pontosabban a december 22-e utáni napokra a majdnem teljes és máig sem tisztázott zűrzavar volt jellemző.
– Mennyire volt meghatározó az események elindításában Tőkés László kilakoltatásának kísérlete?
– Egyszerűen: onnan indult.
– Elképzelhető, hogy a magyar, illetve orosz titkosszolgálatoknak szerepük volt az események alakulásában?
– Általában véve a titkosszolgálatok, de főleg a világpolitikát meghatározó hatalmak titkosszolgálatai, legalábbis a legmagasabb szinteken mindenről tudtak, ami Közép-Kelet-Európában történt. Amikor 1984-ben Budapestre látogatott Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök asszony, állítólag megkérdezte Kádár Jánost: mit szólna a magyar vezetés Németország újraegyesítéséhez… Nos ha ez igaz, akkor eléggé egyértelmű, hogy a vasfüggönytől nyugatra nagy valószínűséggel láthatták, tudhatták, hogy mi készül, tehettek azért, ami lassan-lassan kialakult. És akkor ebbe az egyenletbe az az igen költséges fegyverkezési hajsza is beletartozott, amelybe az Egyesült Államok a Szovjetuniót belekényszerítette, s amelybe utóbbi bele is bukott.
– Mi lehet a nyitja annak, hogy a Ceauşescu házaspár kivégzését követően Romániában több volt az áldozat, mint az azt megelőző napokban?
– Lehet, hogy szakszerűtlen, de kimondom: Isten büntetése volt arra a népre, amely karácsonykor embert öl. Már elnézést. A mi nemzedékünk aligha fogja megtudni, hogy milyen hatalmi játszmák zajlottak a kulisszák mögött a legmagasabb szinteken, hogy ki milyen érdekekből milyen kártyákat kavart, hogy a pártnomenklatúra hatalmat megkaparintó, a forradalmat ellopó második vonala törekvései közepette a fegyverropogás a forradalom látszatát keltse…
– Hogyan élte meg Székelyföld lakossága az úgynevezett román forradalmat?
– Székelyföld magyar lakossága joggal érezte, hogy kettős tehertől szabadul meg: a Ceaușescu nevével fémjelzett kommunista diktatúra társadalmi és nemzeti elnyomásától. Azokban a decemberi napokban valahogyan még azt a negyvennyolcas román indulót is el tudtuk fogadni, ami később Románia himnuszává vált…
– A rendszerváltás után milyen út vezetett a marosvásárhelyi véres eseményekhez?
– Ha jól belegondolunk, az 1867. évi kiegyezés és az első világháború kirobbanása közötti békebeli időket követően Erdélyben évtizedekig nem volt minta arra, hogy a nemzetiségi és felekezeti vonatkozásban egyaránt sokszínű országrészben mindenki minden tekintetben jól érezze magát. Az első világháborút lezáró békét – szerződéseket vagy diktátumokat, nevezzük bárminek, szemszög kérdése ez – követő román állam- és nemzetiségpolitika mindent megtett, hogy az Erdéllyel együtt „birtokába” került nemzetiségek, főképp a magyarság életét megkeserítse.
A második világháborút követő kommunista diktatúra mindkét – Gheorghe Gheorgiu-Dej-i és Ceaușescu-féle – szakaszában a látszatjogok és -eredmények dacára is jellemzőek voltak azok a hol nyílt, hol burkolt intézkedések, amelyek a nemzetiségek, s ismételten főképp a magyarság rossz közérzetét okozták. Nos ezzel a feszültségtől terhes örökséggel érkeztünk el 1989 decemberéhez. Ettől a rossz közérzettől akart megszabadulni a romániai magyarság, amikor 1989. december 22-e, illetve karácsonya után joggal akarta újra saját kezébe venni dolgai legalább egy részének irányítását.
Egyfajta nemzeti ébredést élt meg ekkor a magyarság, olyasvalamit, mint az 1956-os magyar forradalom idején; de miként az ’56-os eszmélést, a ’89 utánit sem nézték jó szemmel nagyon sokan, helyi és központi szinten egyaránt. Én nem tudom, hogy ki milyen mértékben és miben tévedett Marosvásárhelyen, 1990 tavaszán, hogy a feszültség véres összecsapásba torkollt, azt sem tudom, hogy miért nem jött létre ott és akkor olyan magyar–román párbeszéd, amely megelőz(het)te volna a bajt, és azt sem tudom, hogy ha a többszöri kérésnek engedve Ion Iliescu akkori államelnök kiszáll Marosvásárhelyre, elmarad-e a nyílt konfliktus.
Azért megint, mert pontosan az történt, mint az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtását követő romániai megtorlás során: az eszmélő, nemzeti sajátosságait/értékeit újra birtokba vevő, azokkal újra élni akaró magyarságot le kellett ültetni, világosan tudtára kellett adni, hogy Romániában ne dédelgessen különösebb nemzeti ideálokat. Iliescu elnök abban vétkes, hogy akarva/akaratlanul ehhez asszisztált, de azt se felejtsük el, hogy 1956. október végén a magyar forradalommal nyíltan rokonszenvező temesvári diáklázadás elfojtásához is ugyanő asszisztált.
– Fiatalemberként hogyan élted meg a forradalmat? Milyen változásokban bíztál?
– Már a romániai rendszerváltozást megelőző időszak szép volt 1989-ben. A Szabad Európa Rádió, Az Amerika Hangja, a Kossuth Rádió hírein csüngtünk, és faltuk, majd megbízható körökben osztottuk-szoroztuk a Közép-Kelet-Európában szépen alakuló változásokkal kapcsolatos szédítő híreket. Az 1989. március 15-i budapesti megemlékezésről, a Hősök terén lezajlott kétszázezres tüntetésről…
Hihetetlen hírek voltak ezek, és amikor ’89. december 15–16-án jöttek az első temesvári hírek, majd amikor a rádió világgá röpítette, hogy Arad Temesvár mellé állt, imádkoztunk és sírtunk a készülékek mellett… ’89. december 21-én Marosvásárhelyen voltam beteglátogatóban, a Vártemplom felől végigsétáltam a főtéren, valami iszonyú feszültség volt a levegőben. A Kultúrpalota környékét, a megyeházát páncélosok és fegyveres katonák vették körül, és a gyárak felől füttykoncert, majd skandálások hallatszottak: „Fără violență! Fără violență!” Aztán megindult az emberáradat…
Másnap reggel Sepsiszentgyörgyről jött a hír: sztrájkolnak a munkások, a megyei pártszékházat katonaság őrzi, Vasile Milea védelmi miniszter öngyilkos lett… És egyszer csak, úgy dél felé mesteremberek jelentek meg Barót utcáin, és elkezdték leszerelni a Ceaușescut és a pártot dicsőítő jelszavakat… Mi van itt, emberek?! Valaki a baróti iskola könyvtára utcára néző ablakát kivágta, és kiáltotta: „Kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót! Kapcsoljátok be a televíziót!” Eszetlenül rohantunk a készülékek elé-mellé: Ceaușescu elfutott! Vége, vége, vége! Édesanyámmal öleltük, csókoltuk egymást, nemsokára édesapám rohant be a házba, a tévé elé ült, és csak sírt, némán sírt… Huszonnyolc éves voltam, úgy éreztem, végre szabadok vagyunk, végre nem kell félnünk, és normális életet élhetünk…
– A rendszerváltás után Silviu Brucan politikus 20 évre saccolta azt, hogy a románok megtanulják, mi a demokrácia. Azóta eltelt 30, és még mindig le vagyunk maradva a civilizált országoktól. Mi lehet az oka?
– Nehéz összehasonlítani demokrácia, mentalitás, viselkedés, magatartás, miegymás dolgában azokat a kelet-európai társadalmakat, ahol nem tapasztalhatták meg a demokráciát, azokkal a nyugati társadalmakkal, ahol mondjuk, a francia forradalom után a demokrácia játékszabályai csak-csak letisztultak és működnek. A 160 éve létrejött Kis-, majd az első világháború után, alig száz éve Erdéllyel megnagyobbodott Nagy-Románia esetében tekintélyelvű, parancsuralmi rendszerek, királyi, majd bolsevik diktatúrák követték egymást, egyszerűen nem volt, amikor és akitől a demokráciát, az azzal járó mentalitást, magatartásformákat megtanulni. Ahhoz még sok időnek kell eltelnie.