Másfél évre jött, fél évszázada itt ragadt – Interjú Florea Ispirrel, az ASA focicsapatának egykori kapitányával
Ha a marosvásárhelyi labdarúgás csúcskorában az első fél órában az ASA nem hoz össze legalább négy-öt tiszta gólhelyzetet, a nézők a szünetben hazamentek volna; ehhez képest ma kapura lövés nélkül végződik számos 1. ligás bajnoki mérkőzés – fájlalja Florea Ispir. A vásárhelyiek 70-es és 80-as év
– Mindössze a katonai szolgálatra jött Marosvásárhelyre, aztán végleg itt ragadt, és vérbeli marosvásárhelyi lett önből. Gondolt volna erre akkor, tizenéves fejjel?
– Semmiképp. Különösebb terveim nem voltak, jöttem, mert ideküldtek. Annyit tudtam, hogy azt a másfél évet Vásárhelyen kell lehúznom, de hogy mi következik utána, fogalmam sem volt. Itt viszont egy olyan kiváló edzőre találtam, mint Bóné Tibor, aki az első perctől megbízott bennem, bátorított, irányított, csiszolt. Leszerelésem előtt egy héttel a klub akkori elnöke, a szintén Bukarestből idehelyezett Florescu tábornok nekem szögezte a kérdést: „Mihez kezdesz? Hazamész, vagy itt maradsz?” Meg sem várta a választ, folytatta. Azt tanácsolta, maradjak, hiszen a csapat egyik kezdőemberévé váltam, a szurkolók megszerettek, én is megkedveltem a várost, állást, lakást ígért.
– tette hozzá. Végül pedig azt mondta, hogy ha a helyemben lenne, ő biztosan maradna. Nem várt azonnali választ, pár napos gondolkodási időt adott. De erre már nem volt szükség, én már döntöttem, maradok – volt a válaszom. Miután kijöttem a parancsnok irodájából, átléptem a postára, vásároltam egy borítékot meg egy bélyeget, és levelet küldtem az apámnak. Megírtam, hogy néhány nap múlva leszerelek, de ne várjon haza, Marosvásárhelyen maradok.
– Miként fogadták a csapat nagy öregei?
– Érkezésem után néhány hétig az ifikkel edzettem és játszottam. Egy szép napon Bocsárdi mester azzal köszönt el, hogy holnaptól a nagy csapat edzésére kell mennem. Hogy én a felnőtteknél? A földszinti öltözőben? – értetlenkedtem. „Igen-igen, te, Florică” – válaszolta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne. El nem tudom mondani, mennyire meghatott. Amikor nagy izgatottan beléptem az öltözőbe, Şleam, Csutak, Sikó, Nagy Miki, Mureşan már a helyükön ültek.
A két középhátvéd, Tóth Feri és Dondoş felajánlotta, hogy üljek be közéjük. Soha, de soha nem éreztették velem, hogy egy idegenből érkezett, tapasztalatlan kölyök vagyok mellettük. Edzésen is, mérkőzéseken is csak bátorítottak; ha hibáztam, elmagyarázták, mit kellett volna másként tennem. Szóval könnyű volt ilyen csapatban, ilyen légkörben beilleszkedni.
– Manapság elképzelhetetlen, hogy valaki tizennyolc idényt és 485 első osztályos mérkőzést játsszon egy csapatban. Harminc-negyven esztendővel ezelőtt sem volt éppen mindennapos ez a kitartó klubhűség.
– Mint említettem, már az első perctől, amikor idekerültem a sorkatonai szolgálat teljesítésére, nagyon jól éreztem magam Marosvásárhelyen. Az idősebb, tapasztaltabb társak türelmet és tiszteletet tanúsítottak, a közönség megszeretett, az eredmények, különösképpen a ’70-es években, nagyon jók voltak, a lelátón meg a városban uralkodó hangulat fantasztikus volt…
Arról nem is beszélve, hogy aránylag hamar a kezdő tizenegy tagja lettem. Voltak olyan idények, amikor a 34 bajnoki mérkőzésből 34-et játszottam, rosszabb esetben mindössze egyet-kettőt kellett kihagynom. Hát kell ennél több?
– Soha nem vonzotta más hazai klub, ahol jobb fizetések voltak?
– Az UTA hívott, és az egyik társammal el is utaztunk Aradra tárgyalni az ottani vezetőkkel. Jó ajánlattal rukkoltak elő, többet ígértek, mint amennyit az ASA-nál kerestünk, de amikor felálltunk az asztaltól, én megmondtam a csapattársamnak, hogy ha akarsz, gyere Aradra, én Vásárhelyen maradok.
– És ha a hívás nevelő együttesétől, a nemzetközi porondon is jelen lévő Steauától érkezik?
– Nem is tudom… Mint említettem, az ASA-nál kezdőember voltam, Bukarestben ki tudja, mi történt volna. De a Steaua soha nem hívott, csak itt-ott rebesgették, hogy szükségük lenne rám.
– Úgy tudom, hogy bizonyos B divíziós csapatoknál is jobb kereseti lehetőség volt, mint az ASA-nál…
– Valóban, Vásárhelyen nem dobták utánunk a pénzt. Fizetésünk mellé jelképes meccsprémium társult, de amit megígértek, azt meg is adták. A három-négyszáz lej akkor sem volt sok, de nem is érdekelt. Amikor egy-egy Steaua, Dinamo vagy Craiova elleni meccs előtt belépett az öltözőbe a klubelnök és Bóné Tibi bácsi jelenlétében megígérte, hogy amennyiben sikerül győznünk, további kétszáz lejes jutalom üti a markunkat, már-már milliomosoknak éreztük magunkat.
Mindenki emlékszik arra, hogy az itthoni „normánk” négy gól volt. Amikor még kiskatona voltam és többször megfordultam a klub székházában, az öregek, Nagy Miki és társai hét közben nálam érdeklődtek, hogy a vasárnapi meccsre mivel érkeznek a vendégek. Ha saját busszal, akkor két-három góllal megússzák, élcelődtek; ha viszont vonattal zötykölődnek, akkor négyet-ötöt is rúgunk, tették hozzá. Vicc ide, vicc oda, de általában összejött.
– Kereken negyvenöt esztendővel ezelőtt kezdte el az ASA azt csodálatos hároméves menetelését, amelynek során a 2., a 3., majd a 4. helyet foglalta el és az UEFA Kupában is játszott. 1974 őszén, a hetedik forduló után a csapat mindössze a 7. helyet foglalta el, miután kikapott a sereghajtó, későbbi kieső Galactól. A nehézkes kezdés után volt valami előjele a sikersorozatnak?
– Mi azelőtt két évvel is a 4. helyen végeztünk. De 1974 őszére a csapat még inkább összekovácsolódott; a ’72-ben még nagyon fiatalnak számító néhány tehetséges játékos beért, az idősebbek pedig akkor voltak erejük teljében.
– És milyen következtetésre jutottak?
– Arra, hogy nem. Egyszerűen nem hittünk abban, hogy akár elsők is lehetünk. Amikor felkerültünk a második, harmadik helyre, úgy éreztük, hogy teljesítményünkkel önmagunkat múltunk fölül. Mindenki elégedett volt, a nézők, a vezetők, az edzők. Senki nem követelt tőlünk ennél többet. Lehet, ha akad valaki, például egy párttitkár, aki az asztalra csap és azt mondja, fiúk, idén meg kell nyerni a bajnokságot, mert meg lehet azt nyerni, akkor talán…
– A Steaua irányából?
– Nem. Tudom, erről sokan és sokat beszéltek, de annak fele sem igaz. Minden egyes Steaua-meccs komoly lelki terhet rótt ránk, de főleg katonai vezetőinkre. Minden egyes alkalommal felhívták a figyelmünket,
mert nemsokára fontos nemzetközi mérkőzése van vagy éppenséggel a Dinamo elleni örökrangadóra készül.
– Soha, de soha nem kötelezték a pontok leadására?
– Egyetlenegyszer. Meccs előtt bejött a Steaua edzője az öltözőnkbe, és azt mondta:
– Ez az a hazai 3–2-es vereséggel zárult mérkőzés volt, 1978 tavaszán?
– Azt hiszem. De nem mernék megesküdni, annyira tisztán már nem emlékszem. Azt tudom, hogy a Vásárhelyen eltöltött tizennyolc esztendő alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Steaua bundázásra kényszerített.
– Említette az önbizalomhiányt. De akkor sem hittek az esélyükben, amikor az 1977/78-as bajnokságban őszi bajnokok voltak?
– Abban az idényben örültünk, hogy nem esünk ki. A visszavágók során szinte semmi nem jött össze, pontosan feleannyi pontot gyűjtöttünk, mint ősszel. A 12. helyen végeztünk, egyetlen ponttal előzve meg a 16. helyezett, kieső Konstancát. Pedig a bajnokság felénél kétpontos előnyünk volt a másodikkal szemben, a szokásos szovátai téli felkészítő ugyanolyan jól sikerült, mint az azelőtti években, a visszavágót győzelemmel kezdtük, bizakodók voltunk.
Csak azt láttuk, hogy fordulóról fordulóra zuhanunk. Még tiszta szerencse, hogy az utolsó játéknapon, Vásárhelyen nem kaptunk ki a Dinamótól. Pedig a félidőben a bukarestiek vezettek, aztán valahogy, nagy nehezen egyenlítettünk.
– Tételezzük fel, hogy egy hosszan tartó hullámvölgy lehetett. De utána már egyetlenegyszer sem kerültek a dobogó közelébe. Szinte ugyanazzal a kerettel évekig a középmezőnyben, a kiesés ellen harcoltak.
– Igen, a keret magja megmaradt, és azok, akik jöttek és bekerültek a kezdőbe, mind jó játékosok voltak. De hiányzott a lelki kötődés, az egymáshoz való ragaszkodás, a családias összetartás, ami az azelőtti csapatot jellemezte. Az edzőkkel sem volt semmi gond, de Bóné Tibi bácsi, a maga pedagógiai érzékével, egyedülálló volt.
– Melyik meccsre vagy meccsekre emlékszik legszívesebben?
– A legkedvesebb emlék a Dinamo ellen a Román Kupában aratott 4–2-es győzelemhez fűz. Szünetben még ők vezettek 2–0-ra, de fantasztikus játékkal sikerült fordítanunk. Aztán volt egy bajnokink a Craiovával. Hajnal Gyuszit már a 10. percben kiállították, de utána Pîslaru mesterhármasával 3–0-ra vertük a fénykorát élő Universitateát. A mérkőzés után kifacsartak voltunk, mint valami citromok, és nem hittük el, hogy emberhátrányban ekkora bravúrra voltunk képesek. Pîslaru nagyot alakított, de a szurkolóink is jelentős szerepet játszottak a sikerben. A vereség után a craiovai vezetőség úgy döntött, másnap reggel nem utaznak haza, még egy napot itt töltenek városnézéssel. Azt mondták, hogy olyan csodálatos ez a város meg az itteni emberek, hogy egy ilyen kudarcot csak egy városnézéssel lehet kiheverni.
– Biztosan van egy olyan mérkőzés is, amelyet rögtön a lefújása után el szeretett volna felejteni...
– Van, méghozzá egy itthoni Steaua elleni meccs, amelyen öngólt fejeltem. Nem emlékszem pontosan, Iordănescu ugrott fel velem együtt, vagy ő ívelte be a labdát? Csak azt tudom, hogy nagyon szégyelltem magam, fájt.
Egy védőnek mindig rosszkor jön az öngól, de nekem akkor a lehető legrosszabbkor jött. A vezetőség azzal vigasztalt, hogy bárkivel előfordulhat, és valószínűleg egy sepregető esetében nem az első és nem is az utolsó öngól. Rövid időn belül a drukkerek is „megbocsátották” a bakimat, igaz, hozzáállásommal, játékommal én is mindent megtettem azért, hogy visszanyerjem a bizalmukat.
– Akkor ez az a bizonyos 3–2-es hazai vereség volt!
– Igen.
– Ionel Dănciulescu, valamint a válogatott néhai kapitánya, Costică Ştefănescu után ön játszotta a legtöbb mérkőzést az első osztályban. Nem fordult meg a fejében, hogy ne ragadjon le a 485-nél, érje el a kerek 500-at?
– Dehogynem! Egyéves szünet után 1987-ben tértünk vissza az első osztályba, amikor a klub vezetősége Cornel Dinut szerződtette főedzőnek. A Dinamo és a válogatott egykori játékosa, aki felkért segédjének, elmagyarázta, hogy jobb, ha egyik napról a másikra átadom a helyemet egy fiatalabb csapattársnak.
Nem akartam tíz-tizenöt perces beugrásokkal javítani a statisztikán, Dinu meg nem akart kitenni olyan hibáknak, amelyek megbélyegeznének a nézők szemében.
– Egy ideje Marosvásárhelytől mintegy negyven kilométerre, Szőkefalvára költözött. Hogyan látszik onnan a futballvilág?
– Járok be Vásárhelyre, találkozgatok a régi csapattársakkal, néhány éve együtt pótszilveszterezünk, örülünk egymásnak. Csak azt sajnáljuk, hogy nem lehetünk ott a helyi csapat mérkőzésein. Mert azért nem mindegy, hogy a vendéglőben találkozol egy vérbeli focistával, vagy a lelátón.
Bár egy C osztályos gárdánk lenne! Mint ahogy azt sem hittem volna, hogy a szomszédos város, Dicsőszentmárton is a Chimica nélkül marad.
– A televíziós közvetítésekkel vigasztalódhat...
– A hazai bajnoki mérkőzésekből egy félidőt bírok megnézni, szünetben átkapcsolok.
Mi mintha valamit másként csináltunk volna, és most nem csak az ASA-ra gondolok, hiszen szinte minden egyes városban telt ház előtt játszották mind az A, mind a B osztályos mérkőzéseket.
– Hogy érzi, a jelenlegi mezőny éllovasai megállták volna a helyüket az 1970-es évek bajnokságaiban?
– Jó kérdés! Néha az az érzésem, hogy semmi keresnivalójuk nem lett volna az akkori A divízióban. Ha akkoriban az első fél órában mi nem hozunk össze legalább négy-öt gólhelyzetet, azt hiszem, a szünetben hazamentek volna a nézők. Most számos esetben kapura lövés nélkül telik el a kilencven perc.
– Mi az oka ennek?
– Legfőképpen a minőségi utánpótlás hiánya, a középszerű, hogy ne mondjam, gyenge külföldi játékosok szerződtetése.
egyik ilyen, a másik olyan futballiskolát, stílust képvisel, nem is csoda, hogy akkora összevisszaság van a pályán.
– Jó ötletnek tartja az ifi játékos kötelező szerepeltetését?
– Jó dolog, hogy az edzők pályára küldik a fiatalokat, de ezt nem lenne szabad kötelezővé tenni. A klubvezetőknek maguknak kellene ráébredniük az utánpótlásnevelés fontosságára. A mi időnkben elképzelhetetlen volt, hogy valamelyik A osztályos csapatnak ne legyen gyermekközpontja és jó junior csapata.
Szerintem a nézők is sokkal jobban örültek volna a helyi, illetve környékbeli fiataloknak, arról nem is beszélve, hogy ők is másként küzdöttek volna a város csapatáért. Aki tegnap ott volt, ma itt van, holnap megint máshol lesz, azt aligha érdekli Marosvásárhely hírnevének öregbítése.
– Az utóbbi tíz évben minderről legalább egyszer kikérték a véleményét?
– Nem. De nem csak engem nem kérdeztek, volt csapattársaimat sem. Pedig azért vagyunk jó páran, akik valamit letettünk az asztalra, játékosként és edzőként egyaránt. Fáj, hogy abban a városban, amely hosszú ideig az ASA meg a mi nevünktől volt hangos, soha meg nem kérdezik, hogy mi mit gondolunk erről vagy arról. Bennünket félretettek, levegőnek tekintenek. Hogy miért, ezt tőlük kellene megkérdezni.