Rendszerváltó harmincasok: Salat Lehel szerint ma sokkal inkább veszélyben van belső szabadságunk
A romániai forradalom kerek évfordulója alkalmából sorozatot indítunk, melyben az 1989-es eseményeket 30 évesen megélő, idén hatvanéves erdélyi magyar közéleti személyiségek idézik fel emlékeiket, reményeiket, csalódásaikat. Sorozatunk első részében Salat Lehel színművész szólal meg.
„1989 decembere, a harminc évvel ezelőtti időpont az eddigi életemnek pont a felezője volt. Érdekes ebből a szemszögből nézve, hogy milyen volt az életem addig, és mi változott utána. Az a pár nap nagyon megmaradt, erős nyomot hagyott az emberben sok szempontból” – mondta el megkeresésünkre Salat Lehel színművész, aki harminc évvel ezelőtt a kolozsvári magyar teátrum színésze volt; pár éve a Miskolci Nemzeti Színházban játszik. Mint fogalmazott, a forradalom első napjaiban, amikor még nem lehetett tudni, hogyan alakulnak az események, furcsa élményekkel gazdagodott.
„Nagyon közel voltam a tűzvonalhoz akarva-akaratlanul: bár nem voltam soha forrófejű, aki közel merészkedik a veszélyes történésekhez, mégis részese lettem az eseményeknek. Ott voltam december 21-én a Kolozsvár központjában lévő egyetemi könyvesboltnál, ahol a tüntető emberekre lőttek, és ahol sokan meghaltak. Épp telefonálni szerettem volna Vásárhelyre, akkor központon keresztül lehetett beszélni. Ideges lettem, mert nem kapcsolták Vásárhelyt, nem tudtam, mi történik.
– emlékezett vissza a 60 éves színművész, akinek szerencséje volt, hogy a fal mellett maradt.
Közvetlenül a közelben lakott Nagy Dezső (kolozsvári színművész, 1941–2004 – szerk. megj.), bemenekült hozzájuk, és az ablakból nézték, mi történik az utcán. „Aztán a tévét néztük, úgy vártuk, hogy mi lesz. Másnap bizonytalan nap következett, nagy csend volt. Valakit ki kellett kísérnünk az állomásra, és eldugott utcákon mentünk, egy lélekkel nem találkoztunk, óriási csend honolt a városban. Amikor jöttünk vissza az állomásról, a rendőrségre autókkal vitték be az élelmet, be voltak zárkózva a rendőrök, biztosan várták az utasítást” – mondta el Salat Lehel. Felidézte, a következő napokban már bementek a színházba, ott nagy volt az öröm. Amikor kivégezték Ceaușescut, óriási felszabadultságérzés vett erőt az embereken.
Például azt is, hogy »Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa, azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra.« Ezek voltak a legeuforikusabb pillanatok, hihetetlennek, nagy fordulatnak hittük. Egy ideig reménykedtünk, bizakodtunk, aztán lassan mindenki lecsendesedett” – fogalmazott a színművész.
Salat Lehel hozzátette, az események politikai részével nem foglalkozott akkor sem, ahogy most sem teszi. „1989 decemberét életünk végéig nem felejtjük el, ilyesmit egyszer él meg az ember. Mondhatni fél lábbal elmentem Romániából, hét éve Magyarországon élek, de az itteni dolgokra is van rálátásom. És azt éltem meg, hogy a demokrácia sajnos tág fogalom, mindenki kénye-kedve szerint értelmezi és értékeli” – mondta. Kifejtette azt is, 1989 előtt a közvetlen közelében szerencsére nem történtek erős atrocitások, de nyilván voltak pillanatok, amikor a hatalom próbálta megfélemlíteni az embereket: nem volt szép és jó az a korszak.
– tette hozzá.
Úgy fogalmazott: ahány ember, annyiféle szabadság van, és az ember most már csak nagyon ritkán tudja azt érezni, hogy együtt vagy hasonlóan gondolkozna másokkal, vagy lennének közös célok. „Vajon miért gondolják manapság az emberek, hogy valami mögé föltétlenül fel kell zárkózni, el kell köteleződni? Hiszen a szabadság nem erről szól, a szabadságot abban is meg lehet élni, hogy annak, aki harminc éve korlátok közt élt, megszűntek a korlátai. Egyébként a belső szabadságunk akkor is megvolt.
mert rengetegféle információ kering, erős összekuszáltság lakik az emberekben, akik gyakorta meggondolatlanabbak, felelőtlenebbek. És ezt nevezzük sajnos demokráciának” – fogalmazott Salat Lehel.
{K1}