Szégyenérzet és „éntörténetek” – Bemutatták Botházi Mária Biorobot című kötetét
„Mindannyian élő robotok vagyunk” – ez az érzés erősödik bennünk Botházi Mária tárcáit, glosszáit olvasva, melyekből újabb kötetnyi állt össze. A Biorobot című könyvet hétfőn este mutatták be a kolozsvári Vallásszabadság Házában.
Az erdélyi magyar hétköznapokat, az „erdélyi magyar nő” és „erdélyi magyar férfi” mindennapos problémáit humorosan bemutató írások először 2016-ban jelentek meg kötetben Boldogság juszt a tiéd címmel a Koinónia kiadónál.
Ezekből bárki magára ismerhet, és bár könnyen, egy szuszra írja őket, nem ment olyan könnyen, míg rátalált saját hangjára – mondta Forrai Szerénke rádiós szerkesztő kérdéseire válaszolva Botházi Mária. Első írásai az Erdélyi Naplóban jelentek meg, jelenleg a Főtér portálon közli őket, de a Facebookon is gyakran szembejönnek, népes rajongótábor osztogatja.
{K1}
A „biorobot” kifejezést egy barátnőjétől hallotta a szerző, mint mondta, adta magát, hogy erre a gondolatra fűzze fel a történeteket. Melynek szereplőit kettős perspektívából láttatja:
külső, objektív szemmel tekint ránk, folyamatos időszűkében élő, rohanó emberekre, ehhez egy belső szempont is társul: az „éntörténetek”, melyek szerint mindannyian szupernők és szuperférfiak akarunk lenni,
miközben állandó megfelelési kényszerünkben biorobotokká válunk. A helyzetünket jó adag iróniával, ugyanakkor együttérzéssel szemlélő szerző nem ítélkezik, csak megállapít, mintha azon ritka képessége révén, hogy felül tud emelkedni mindezen, minket is ehhez akarna hozzásegíteni.
A kötetben nem állást foglalni akar, hangsúlyozta, sokkal inkább arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy
a hétköznapi teendők nem mindig könnyűk, de mai társadalmunk elbagatellizálja a feladatokat, ami a tisztelet hiányára is utal.
Az „erdélyi magyar nő” a finom süteményért kapott dicséretre úgy reagál, „szót sem érdemel, tíz perc volt”, azonban a sok tíz perc egymásra tevődik.
Botházi Mária szerint az erdélyi magyar nő úgy van rossz helyzetben, hogy közben most van a legjobb helyzetben. Balázs Lajos néprajzkutatónak a csíkszentsimoni nők 40 évvel ezelőtti életéről szóló írását említette példaként, melyből kiderül:
a székelyföldi nő pár évtizede folyamatosan erőszak áldozata volt, akit állandó szégyenérzet jellemzett. „Ezt visszük mi is tovább. Remélem, hogy a lányaink már nem fogják” – utalt a családi minták tovább öröklődésére a szerző.
Aki szerint az erdélyi magyar társadalom alapérzése a szégyen, és a korábban nőkre jellemző érzés már a férfiakat is elérte.
{K2}
Botházi Mária szerint inkább a következőket kellene továbbadni: a türelemre való képességet és a tartást, önmagunk tiszteletét, mellyel másokét is kivívjuk.
– tapasztalja az egyetemi tanárként is tevékenykedő író. Az „énidő” kiharcolására a férfiak inkább képesek, mint a sokszor túl nagy áldozatot hozó nők, a gyerekkel szemben is következetesebbek.
Bár az „erdélyi magyar” valóságot humorosan bemutató tárcái, glosszái révén vált ismerté, más jellegű írásai is vannak, a jövőben azokkal foglalkozna, mondta.
Egy rendszerváltás előtti történeteket tartalmazó kötetet tervez,
és a problémás hétköznapok után az erdélyi magyar jóllétet, a hyggét ( jóllét, meghittség, otthonosság, a dánok receptje a boldogságra) is meg szeretné mutatni.