Both Zsuzsa a „hittérítő munkáról”, a húszéves kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttesről

A tánc szeretete, a közösen megtanult táncanyag hozta létre azt az igényt, hogy ezelőtt húsz évvel megalakuljon az Ördögtérgye Néptáncegyüttes. Both Zsuzsa, a csoport egyik létrehozója és vezetője a csütörtökön kezdődő Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról beszélt a Krónikának.

– Milyen céllal és keretek között jött létre 1999-ben az Ördögtérgye Néptáncegyüttes?

– Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes 1999 őszén, a kezdetekkor csak egy kis, de lelkes csapat volt. Olyan táncolni vágyó emberekből állt, akik Kolozsváron tanultak, ki líceumban, ki egyetemen. A tánc szeretete, a közösen megtanult táncanyag hozta létre azt az igényt, hogy tánccsoportként működjön tovább. 2000 februárjában a farsangi mulatságunk tervezésekor, maszkkészítéskor ültünk össze közösen kiválasztani a nekünk leginkább tetsző nevet, és az Ördögtégye név mellett döntöttünk.

– A húsz év során hány táncos fordult meg a csoportban?

– Nehéz lenne pontosan meghatározni, hány táncos fordult meg az Ördögtérgyében, hiszen mindig van egy lelkes és népes utánpótláscsapatunk is, de hozzávetőlegesen 900 körüli azok száma, akik tevékenykedtek a húsz év alatt.

– Milyen fontos események határozták meg az együttes szakmai fejlődését, előmenetelét?

– Együttesünk életében mindig fontos, meghatározó szerepet játszott a barátság, az emberi kapcsolatokon alapult minden. Olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy volt egy Zoli bácsink, Kallós Zoltán neves néprajzkutató személyében, aki minket nagyon sokban támogatott. Első rend viseletünket tőle kaptuk, de volt, hogy szőtteseket adott ajándékba, és pontos utasításokat, hogy hogyan varrjuk meg a következő rendet magunknak. Nagyon nagy segítség volt az együttes életében, amit úgy háláltunk meg, ahogy tudtunk, tánccal, énekkel és munkával. Amikor a Kallós Alapítványtól szóltak, hogy segítség kellene, akkor ugrottunk. Volt, hogy a lányok a mostani válaszúti szórványkollégium ablakait pucolták, takarítottak, a fiúk pedig telekrendezéssel és -pucolással foglalatoskodtak. Jó kalákázó alkalmak voltak ugyanúgy, mint a közös viseletvarrások. Ezek mind segítségünkre voltak a csapatszellem kialakulásában.

– Hogyan válhat valaki a táncegyüttes tagjává, milyen feltételeknek kell megfelelnie?

– Az évek során kialakult az a gyakorlat miszerint rendes szakmai vizsgát kell letenniük azoknak, akik az úgynevezett „nagycsapatba” akarnak kerülni. Ősszel indítjuk az utánpótláscsoportot (idén is 80–90 fős jelenléttel), ahonnan januárban valamikor felvételizni lehet az Ördögtérgyébe. Addig a táncosok megtanulhatnak egy új táncanyagot, ez lesz a vizsga egyik, de kötelező része, illetve pörgésgyakorlat lányoknak, legényesezés fiúknak, ritmusgyakorlat, tánctechnika és ének mindkét nemhez tartozóknak. Szoktuk mondogatni, hogy azok is nyugodtan felvételizhetnek, akik nem szeretnének a csapathoz tartozni, de szakmai kiértékelést szeretnének a további fejlődésük érdekében.

– Mekkora érdeklődés mutatkozik napjainkban a néptánc iránt? Kell-e attól tartani, hogy idővel nem lesz utánpótlás?

– A néptánc soha sem tartozott a divatos műfajok közé. Kell hozzá egyfajta elhivatottság, sokszor dac, elszántság, hogy úszhassunk szembe az árral. Kisebb tanítványaim is mesélik, hogy sokszor kell szembenézniük az osztálytársaik lefitymáló megjegyzéseivel, miszerint a néptánc „nem menő”, „nem trendi”, stb. Azt szoktam válaszolni, ha Károly herceg a brit uralkodóházból időnként elszabadul erdélyi birtokára, rendszerint zenekart és táncoktatót fogad, akitől tanulhat. Akkor hát csak nem lehet olyan megvetendő… Na, de a viccet félretéve, rajtunk áll, hogy idővel lesz-e utánpótlás, a mi lelkesedésünk, kitartásunk meghatározó, mert példát kell mutatnunk.