A választott ösvényen a tüskebokrok közt is végig kell menni – Beszélgetés Márton Árpád festőművésszel
„Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre. A hőmérő higanyszála itt süllyed mínusz alá legtöbbször. Gyergyóalfalu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkületét és munkához való viszonyát. Munkáim alaphangvételét itt kell keresni. Amit eddig sikerült megfogalmaznom, annak minden kis részlete – szálank&
– Milyen volt a fenti önvallomásában is megidézett gyerekkor? Mikor mutatkozott meg először a tehetsége? Hogyan került Marosvásárhelyre?
– Vissza kell mennem egészen messzire, 1949-et írunk, amikor édesapám, akit a második világháború sokakhoz hasonlóan elszakított a családjától, négy év és nyolc hónap hadifogság után hazakerült. Ő különben amatőr módjára asztalosságot tanult egy nagyon jó mestertől, aki sok mindenre felhívta a figyelmét. Ennek hatására kezdett el festegetni is, képeslapokat másolt, melyek jobban sikerültek, mint az eredetiek, közülük egyébként az alfalui családi házban még mindig megtalálható két-három darab.
– Nagyjából a rajzolás nekem is onnan jött: 1944-ben a házunkkal szemben egy nagy udvar volt, és a németek, ahogy vonultak vissza, egy nagy teherautónyi könyvet – nem tudtuk pontosan, honnan hozhatták – leürítettek oda a zuhogó esőben. Volt ott minden, de én főleg azokat a könyveket kerestem, amelyeknek a margója jó széles volt – például, amelyekben versek voltak – és lehetett bele rajzolni.
Hazatérvén édesapám meglátta ezt, és rákérdezett, mégis milyen karikatúrákkal foglalkozom. „Adok én neked festéket és kartont, tessék, itt egy képeslap, másoljad!” – mondta. A szülői házban egy akkori festményem még most is megvan.
A lényeg az, hogy a munka és a tanulás mellett végigdolgoztam ezeken a munkákon, és az olajjal való festés egészen jól ment. Mivel követendő példaként felmerült egy Ambrus Imre nevezetű kolléga, majd utána következett Sövér Elek, akik mindketten a vásárhelyi iskola tehetségei voltak, a szüleim gondolkodtak, hogy nekem is oda kellene mennem. A vásárhelyi tanárok minden évben kijártak vidékre és faluról gyűjtötték a tehetséges gyerekeket az egyébként alacsony létszámú, nagyon megrostált osztályaikba. Amikor nálunk jártak, épp fáért voltunk, csak másnap tudtam meg, és nagyon elszomorodtam.
Egy mappába összeszedett munkáimat viszont átadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy küldje Vásárhelyre. Róla később kiderült, hogy átlagos tanulónak tartván és a falu hírnevét féltve tőlem, nem volt segítőkész. Édesapám megvédett, hát milyen legyek, az egész napi munka után este a petróleumlámpa fényénél tanultam. Végül csak felmentem Vásárhelyre, és szerencsére sikerült is bejutnom, egy olyan osztályba, ahol kilencen voltunk összesen.
– Majd következett Kolozsvár. Végül az egyetem végén miképp döntött – mint kiderült, egy életre szólóan – Csíkszereda mellett?
– A vásárhelyi középiskola után Kolozsvárra mentem, ott akadémiai, klasszikus oktatás folyt, hisz csak azelőtt néhány évvel indult az iskola, a tanáraink megköveteltek mindent. Nagyon jó tanárokat fogtam ki, a legendás Miklóssy Gábor osztályában végeztem. Negyedéven a mester megkérdezte tőlünk, mihez kezdünk, mi lesz velünk, el akarunk-e kerülni a világ végére „rajztanárnak”. Majd azt javasolta,
Ezt elraktároztam magamnak, és az egyetemi elvárások mellett folyamatosan, a háttérben is dolgoztam. Mit adott az Isten, telt-múlt az idő, hatodéven mindenki elment valamerre kiállítani. Mi inkább Marosvásárhely fele húztunk, ahol összetalálkoztam Gaál Andrással, akivel egyébként nagyon erős szakmai és alkotói testvériség alakult ki később. Ő ott azt mondta: „Volna Csíkszeredában egy üres katedra, nincs kedved odajönni?”Amikor elvégeztem a hatodévet, az eredményeim alapján maradhattam volna tanársegédnek Kolozsváron is, de a dékán – aki a Márton után csak Marcikának szólított, ahogy ez később a családban is meghonosodott – megfenyegetett, hogy hátsófélen rúg, ha ott találok maradni szolgának.
Ott sem sokan értették, hogy miért döntöttem így a kolozsvári lehetőség helyett, noha, lényegében a Miklóssy által is emlegetettek miatt, Csíkszeredában folyamatosan pörgött a kiállítások sorozata, megérkezésem után másfél hónappal be is mutatkozhattam hetven munkával, és a kollégáim előtt a kezdetektől fogva nem csak rajztanár voltam, hanem képzőművész is. Nagy Imre bácsi a szárnyai alá vett, termékeny időszak volt. Egyszer éppen a tömbházi pici lakásban látogatott meg Kányádival, aki véletlenül rálépett egy akvarellre, mire rászólt:
Talán ennek hatására, vagy ki tudja, amikor egy adott pillanatban Fazakas János a pártbizottságból Csíkszeredába érkezett és bejelentkezett Imre bácsihoz, megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire. Ő rám és Gaál Andrásra mutatott, hogy műterem kellene nekünk, mert nincs hol alkotnunk. Ez meg is valósult, és ezek a műtermek folyamatosan, azóta is léteznek.
– Sokszor mesélt az akkoriban nagyon erős csíkszeredai művészeti életről és alkotóközösségről, valamint arról, hogy a gyerekekkel való foglalkozás, a képzőművészeti egyetemekre való felkészítés mennyire hálás feladat volt. Ez mindmáig megmaradt?
– A középiskola hangulatától mára távol kerültem, miután befejeztem a tanítást. De az egész művészeti oktatásnak a gyökere onnan indult, hogy akkoriban voltak szakkörök, pionírház, pezsgett minden. A gimnáziumban a régi rajztermek jól fel voltak szerelve, még a világháborúk előttről. Még óvónőket is tanítottunk, hogy majd ők hogyan tanítsák a kisgyerekeknek a rajzot.
Később olyan középiskolás évfolyamom is volt, hogy a tizenhatból tizenhárom diákom jutott be a legjobb képzőművészeti egyetemekre. Nőtt valahogyan ez az egész dolog, örömmel emlékszem vissza erre az időszakra.
– Mi inspirálja? Az ember, a munka és a kenyér több nyilatkozatában, vallomásában fő motívumként szerepel, ahogyan az is, hogy a kemény munkában hisz. A munka mellett az ihletettség, a gondolatait irányító hatások, az alkotást segítő légkör miképp idézhetők elő?
– Ahogy végiggondolom az életet, elsősorban ahonnan jöttem, nagyon keményen már kisgyerekkortól megkaptam a feladatomat, hogy mit kell elvégezni, hogyan kell megcsinálni valamit.
Egyszerű volt, tanuljak úgy, hogy ösztöndíjam legyen. A másik, amit nem felejtettem el, hogy mikor hazamentem nyaranta, be kellett állnom ugyanúgy dolgozni, mint mindenkinek, és beleláttam azokba a hétköznapokba is, melyekbe egyébként Kolozsváron sokan nem. Aztán ez a többség szép fehér ingben ábrázolta a parasztokat, ami nevetséges volt.
Valahol egy olyan utat kell keresni, ami igaz. Például igaz a falum, az emberek, az, hogy milyen egyszerű, tömör világot élnek.
Valahol ilyen gondolkodást kell követni, és ezt viszem végig. Ha már kiválasztottam egy ösvényt, menjek végig rajta, ha tüskebokrok közt visz, akkor is.
– Mi a kedvenc technikája?
– Amíg nem lett allergiás problémám a kezemmel, addig olajjal festettem, talán az is váltotta ki a gondokat, hogy erős anyagokkal, terpentinnel dolgoztam. Sokáig hiába jártam mindenfelé orvosokhoz. Aztán a gimnázium egyik korábbi végzőse által került megoldás: ki kellett iktatnom az olajfestéket, és napok alatt helyrejöttem. Ezért áttértem az olajos temperára, de rengeteget akvarelleztem is, majd az utóbbi időben jött a pasztell. A temperát fogom folytatni nemsokára, vannak is elképzeléseim, ötleteim.
– Min dolgozik, mikor állít ki legközelebb, mik a tervei?
– Nemrégiben voltam Kovásznán, előtte Szentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Budapesten, Egerben kiállítani a régebbi dolgaimból, de az újakból is, mert állandó jelleggel valami készül.
Van egy ötletbankom, egy cipősdobozban a lejegyzett ötletek, melyeket elővéve rögtön beugrik minden. De voltam Bálványoson is a közelmúltban egy táborban, és a Borospataki Művésztelepen. Folyton történik valami.
A Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának tagja. A Gyergyószárhegyi Művésztelep egyik létrehozója, aki tanárként több generációnyi képzőművész kibontakozását segítette. 1964-től rajztanárként dolgozott a csíkszeredai matematika-fizika líceumban és az óvónőképzőben. Alapítója volt a Művészeti Általános Iskolának, majd 1990- ben a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceumnak, ahol 2001-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. 1997-ben Gyergyóalfalu díszpolgára lett, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki, 2017-ben Magyar Örökség díjat kapott. Jelenleg Csíkszeredában él és alkot.
Péter Beáta, Bálint Tamás