Adyval a kamaszkori rongyos kis diszkókban

Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban lép színpadra a napokban Lackfi János József Attila-díjas író, költő, aki lányával, Lackfi Dorottya énekessel és Sinha Róbert gitárossal együtt tart irodalmi-zenés előadásokat. Lackfi Jánossal beszélgettünk.

– Vízen járni tilos – irodalmi családlátogatás a címe annak a fellépéssorozatnak, amelynek keretében hatállomásos erdélyi turnéra indulnak Lackfi Dorottyával (ének) és Sinha Róberttel (gitár). Mire számíthat a közönség, miként fonódik össze ezeken a fellépéseken szöveg, irodalom, költészet és muzsika?

– Negyvennyolcadik életévem a betakarítás jegyében zajlik. Őszi szüretjelleggel jött ki az elmúlt hat év verseit egybeölelő Emberszabás című kötetem, melyben egyebek közt feleségemhez írott szerelmes versek, irodalmi portrék, gyászversek és persze tuningolt klasszikusok is szerepelnek: például „sziriöszli kimaxoltam iskoláim egykoron” Petőfitől. Sok családi történet szerepel (igaz, nem mind az én családom köréből) a 365 egypercest tartalmazó, idei Minden napra egy sztoriban is.

Regényem, a Levágott fül egy kamaszfiú és egy vak kamaszlány harca a világgal, sok önéletrajzi és gyerekeimtől orzott részlettel. Hab a tortán a Van tüzed?, mely istenes verseimet fogja össze, elvégre hogyne tartozna a famíliához az, aki sárból gyúrta az egész emberi pereputtyot.

– Lányával együtt lép színpadra. Hat gyereke van, mindenikük a vers, az irodalom szerelmese?

– Erről szó sincs, szerencsére. Nem volt idehaza személyi kultusz életnagyságú költőportrékkal, fejvétel terhe mellett bemagolandó memoriterekkel. Verset, mesét sokat olvastunk nekik, a négyéves Julcsi is rengeteget kap belőle.

A kapolcsi Kaláka Versudvarban a stáb a mai napig gyerekeimből áll össze, sok zenés irodalmat hallgatnak. Többen Kreatív Írás foglalkozásomra is eljártak, Margit skandináv irodalmat tanul, Dorottya dalokat ír és énekel, Johanna szintén énekli zsoltáraimat. Simon ellenben informatikai fejlesztő, Ágnes állatorvosnak készül. Semmi nem kötelező.

– Az esemény beharangozójában az szerepel, hogy „semmihez sem hasonlítható, mindig felemelő érzés az erdélyi magyar közönség előtt fellépni”. Kifejtené kicsit bővebben, hogy mit jelent ez? A nézői befogadás módja, a reakciók tekintetében vajon észlelhető különbség az erdélyi és magyarországi közönség között?

– Nem kötelező bók, és nem is az otthoni közönség lekicsinylése, hiszen százötven fellépésem van magyar földön, remek hangulatban.

Jártam Ausztráliában, Amerikában, Angliában, Németországban, Genfben, Moszkvában is magyarok közt, mindenhol adódnak helyi sajátosságok, különleges megrendülések. Ugyanígy semmi máshoz nem hasonlítható az erdélyi fogadtatás.

– Ön az egyik legismertebb kortárs magyar költő, akinek versei az erdélyi magyar gyerekek és felnőttek körében is népszerűek, az itteni diákok iskolai keretek közt, felvételi tételsorokban is találkoznak műveivel. Talán az írásait át meg átszövő játékosság, az olvasóhoz való közvetlen „szólásmód” miatt is kedvelik olvasói. Írásait nemcsak papírra nyomtatott köteteiből ismerheti meg a közönség, hiszen a közösségi oldalon keresztül nap mint nap szoros kapcsolatot ápol a nagybetűs Olvasóval. Hogyan vélekedik, manapság, amikor sokan siránkoznak amiatt, hogy egyre inkább háttérbe szorul a vers, az irodalom, a kortárs irodalom a fiatalok (és nemcsak a fiatalok) életében, kell tennie valamit az írónak, és ha igen, mit, hogy megmaradjon az élő kapcsolat kortárs irodalom/író és olvasó között?

– Az irodalom háttérbe szorulása szakállas mítosz, tízezer éves. Mert közben volt versem, amely egymillió-kétszázezer ember oldalára jutott el, s volt prózám, amely másfélmillióéra.

Az fájdalmasan igaz, hogy sok remek szerzőt szinte egyáltalán nem ismer a közönség, keveseknek jut reflektorfény. És persze tenni is kell érte, de én örömmel kalózkodom a virtuális tengeren, mely sok szemetet sodor, de ettől még hajózhatunk rajta értékes rakománnyal.