Csak a saját játékosnevelésnek van jövője – Interjú Ilie Dumitrescu egykori román válogatott labdarúgóval
Elsősorban ott mutatkoznak meg az eredmények, ahol nagyobb hangsúlyt fektetnek a sportinfrastruktúra korszerűsítésére és az utánpótlás nevelésére – állítja Ilie Dumitrescu, a román labdarúgás egyik ikonikus alakja.
– Minek tulajdonítja az U21-es válogatott idei sikereit? Szerencsés véletlen volt, a román foci újjászületésének jele, vagy valami egyéb, a kettő között?
– Nem hinném, hogy csupán a véletlennek köszönhetjük, hogy ott lehettünk Európa első négy csapata között. Mint ahogy azt sem hiszem, hogy ettől el kellene szállnunk és ki kellene jelentenünk, hogy mától megváltozott a hazai labdarúgás. Tény, hogy azon túl, hogy valóban egy nagyon ügyes nemzedék nőtt fel, megmutatkozott a tehetségkutatók és -felkarolók komoly munkája.
Meggyőződésem, hogy az Olaszországban és San Marinóban remekelő játékosok közül jó páran a felnőtt válogatott alapembereivé válnak. Nem máról holnapra, hanem fokozatosan. Most az a fontos, hogy a két nemzedék, a fiatalok és a tapasztaltak találják meg az összhangot és egy minél ütőképesebb csapattá kovácsolódjanak.
– Kik azok, akiknek már most ott van vagy lenne a helyük a nagycsapatban?
– Coman, Man, Hagi, Puşcaş, Rus, Paşcanu, Cicâldău, akik közül néhányan már bemutatkoztak a felnőtt válogatottban, mi több tehetségüket is bizonyították.
– Mennyire fontos egy focista nevelésében, hogy már kis korban belesulykolják a versenyszellemet? Vagy jobb, ha inkább játszadozni hagyják?
– Meg kell találni az arany középutat. És ez nem csak az edző feladata, a szülőé is. Nagyon fontos az otthoni modell, az, hogy anyuka, apuka miként viszonyul a sporthoz. Mert nem elég szeretni a sportot és a gyermeket arra biztatni, hogy járjon edzésre, törekedjen minél fennebb jutni a ranglétrán.
Nem mindegy, hogy sportszerűen buzdítjuk a csapatot vagy saját gyermekünk főedzője próbálunk lenni, okosabbnál okosabb tanácsokkal halmozva el, olyannyira, hogy a végén a kölyök már azt sem tudja, kire hallgasson. A szülőnek azt is meg kell értenie, hogy nem minden egyes gyerekből lesz futballista, még akkor sem, ha reggeltől estig rúgja a bőrt. Az állandó eredményhajszolással egy zsenge korban lévő gyermeket inkább elijesztünk a pályáról, mintsem megszerettessük vele a focit.
– De azért mégiscsak hasznosak az utóbbi években oly felkapott gyerektornák…
– Persze hogy azok. Kicsi korban azért, hogy a gyermek örüljön a játéknak, később meg azért, hogy alakuljon ki benne a csapat-, illetve versenyszellem.
– Az ön gyermekkorában is ekkora felhajtást rendeztek egy-egy gyermektorna körül, mint manapság?
– Nem. De amikor már a tizenévesek korcsoportjában játszottam, bizony elég sok tehetségkutató jött ki a mérkőzéseinkre vagy turnéinkra.
A jászvásáriak ellen elveszített döntő után Mircea Lucescu magához hívott, kezet adott, és gratulált. A mai napig pályafutásom egyik legfontosabb mérföldkövének tartom azt a pillanatot, amikor a felnőtt válogatott akkori edzője arra bátorított, hogy továbbra is így folytassam. Egy ilyen egyszerű, de mégis sokat érő gesztus minden gyerekre motiválóan hat.
– Mivel magyarázná, hogy elég sok ifjú tehetség, aki itthon bizonyít, amint külföldre szerződik, beleszürkül a mezőnybe?
– Nem könnyű egyik bajnokságból átállni a másikba, ezt a jóval tapasztaltabb játékosok is számos esetben megérzik. Azt se feledjük, hogy a hazai pontvadászat nem tartozik Európa legszínvonalasabb bajnokságai közé.
– Nem inkább mentális szempontból?
– Nem. Fizikai szempontból.
– Mi az oka? A legtöbb első és immár másodosztályos csapat erőnléti edzőt is foglalkoztat. Hajdanán nem volt erre szükség, elég volt két hétig térdig érő hóban szaladni.
– Persze, az is egy megoldás volt, és mint kiderült, nem is rossz. Az 1989 előtti edzésszokást a szaknyelv szovjet módszernek nevezte, ami a maga idejében teljesen helyénvaló volt. Azóta viszont nagyot változott a világ,
Ma sokkal inkább tudományos alapra helyezzük a fizikai felkészítőt.
– És mégis a román bajnokság elég gyenge…
– Hát ez az! Az imént említett fizikai felkészítőt és erőnléti edzőt komolyan is kell venni. Ez az intés nemcsak a játékosoknak szól, hanem az edzőknek, klubvezetőknek is. Az azonnali eredményhajszában sokan hajlamosak átugrani egy-egy kötelező munkafázist.
– Legutóbb viszont éppen Gigi Becali sírta el magát játékosai gyenge fizikai felkészültsége miatt, majd menesztette az erőnléti edzőt. Tényleg ez a legnagyobb gondja az FCSB-nek?
– Az FCSB-nél sokkal összetettebb, bonyolultabb a kérdés.
– A bonyodalmat maga Becali személye jelenti?
– Nem szeretnék erről beszélni. Gigi Becali nagyon jól tudja, hogy a Steaua akkor volt sikeres, amikor az edzők edzették a csapatot. Ha belátja, hogy ez így van helyén, meggyőződésem, hogy az FCSB hamar kilábal a hullámvölgyből.
– Nem az edzők hibája, hogy ők maguk túl olcsón adják a bőrüket és mindent lenyelnek a klubvezetőknek?
– Könnyű ezt így kívülről bírálni. De ahány edző, annyi eset. Mindegyik kolléga nagyon jól tudja, mit miért vállal. Ha az neki megfelel, hogy egy-két hónapot üljön egy csapat kispadján, hát lelke rajta.
– Mint elemző, aki nem csak a román bajnokságot követi, hogyan vélekedik a magyar bajnokságról? Ahol jóval több a pénz, de látványból és eredményből talán még annyi sem jut, mint idehaza.
– Azt tudom, hogy a magyar kormány jelentős hangsúlyt fektet a sportra, így a labdarúgás újjáélesztésére szánt támogatás is nagy.
Az eredmények itt-ott már jelentkeztek, elég ha csak a legutóbbi Eb-szereplésre vagy a Vidi tavalyi nemzetközi sorozatára gondolunk. Abból, hogy Magyarországon elsősorban az infrastruktúrát fejlesztik, mindenki nyer. Bárcsak a mi vezetőink is példát vennének!