Kató Béla püspök a Krónikának: ha nem építenénk óvodát, iskolát, holnap bezárhatnánk a templomot is
Erdélyi magyarságunk helyzete olyan, mint az elvált szülők gyermekéé: apánknál mostoha a sorsunk, anyánk viszont többet tud és akar is adni – illusztrálta a kisebbségi lét sajátosságát Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a Krónikának adott interjúban.
– Néhány héttel ezelőtt az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) arra tett javaslatot, hogy az erdélyi magyar politikai alakulatok indítsanak pártok feletti, a nemzeti konszenzust megjelenítő magyar jelöltet az idei romániai államfőválasztáson, többek között önt nevezve meg lehetséges jelöltként. Mit szólt az indítványhoz?
– Furcsának és viccesnek találtam, először is mert megkérdezése nélkül nem szokás valakit így javasolni. Értettem én ennek a kontextusát, a politikum már csak ilyen, gondol egyet a világról, és azt el is mondja.
akkoriban a Nemzeti Megmentési Front elnökének nevezték a tisztséget. Bár soha nem akartam politikus lenni, rövid időre beálltam jolly joker módon, utána viszont átadtam a stafétát. Rájöttem, egy lelkipásztornak ebbe nem kell beszállnia, és négy hónap elteltével a református egyház kánonja szerint választattam a faluban polgármestert és tizenkét tanácsost anélkül, hogy országos választások lettek volna. Később két cikluson át helyi és megyei tanácsos is voltam, az erdélyi magyar társadalom pluralizálódásáig úgy éreztem, hogy ez nem gond.
Amikor aztán az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán elváltak az utak egymástól, püspökhelyettesként Pap Géza akkori püspökkel átgondoltuk, milyen hatással járnak a fejlemények a közösségünk életére, és az a döntés született, hogy református lelkész egyik pártban sem vállalhat politikai szerepet.
Ma is úgy gondolom, hogy jól döntöttünk, mert úgy hagytuk nyitva a kapunkat mindenki előtt, hogy közben nem köteleztük el magunkat egyik oldal felé sem.
– Ön szerint eljutunk valaha oda, hogy Romániának – egy német elnök után – magyar államfője lesz?
Értjük, hogy indulni kell az államelnöki megmérettetésen, azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ettől nem várható vajmi eredmény. Politikai szempontból persze el lehet mondani dolgokat, a második fordulóban esetleg alku tárgyává tehetőek a szavazatok, de mindenki tudja, hogy ez nem reális.
– És ha már választás: az RMDSZ nemrég bejelentette, hogy a jövő évi helyhatósági megmérettetésen ismét Soós Zoltánt indítja Marosvásárhely polgármesteri tisztségéért. Négy évvel ezelőtt olyan szóbeszédről lehetett hallani, miszerint a magyar történelmi egyházaknak nincs ínyére, hogy a jelölt a neoprotestáns Hit Gyülekezete tagja. Volt, van ennek bármilyen alapja? Mi a református egyház álláspontja?
– Úgy gondolom, hogy az erkölcsi szempontok is lényegesek, de ennél is fontosabb, hogy valaki rátermett-e, képes-e ellátni a feladatát, illetve milyen mértékben tudja mozgósítani a választópolgárokat. Márpedig tudjuk, nem elegendő, ha csak a magyarokat mozgósítja, valamilyen módon mások szavazatát is el kell nyerni, hiszen a marosvásárhelyi magyarság létszáma oly mértékben csökkent, hogy már nagyon nehezen tud egyetlen jelöltet is a polgármesteri székbe juttatni, ha pedig megoszlanak a közösség szavazatai, akkor eleve lehetetlen a feladat.
Amúgy nagyon szomorúnak tartom, ami évek óta Marosvásárhelyen folyik. Ennek okát abban látom, hogy az 1990-es események, a fekete március megtörte a város magyar közösségének gerincét, amiből nem tudott talpra állni, és a legrosszabb megoldást választotta, a magyarok bozótharcba álltak egymás ellen.
hiszen az eluralkodott kudarcélménnyel csak azt érik el, hogy az emberek úgy látják, a közös célokért nem is érdemes küzdeni. Ez így nagyon rossz.
– Márpedig az egyháznak sem mindegy, ki a polgármester adott településen, akár Marosvásárhelyen, amelynek elöljárója többször előállt a katolikus és református egyház tulajdonában lévő iskolaépületek visszaállamosításának igényével. A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium esetének ismeretében vajon egyedi esetről van szó, vagy az egyházaknak tartaniuk kell a további újraállamosítástól, amilyenre újabban is léteznek kezdeményezések?
– A Református Székely Mikó Kollégium esete nyomán bebizonyosodott, hogy vannak következményei.
Ez roppant káros eljárás, határvonalnak is tekinthetjük, hiszen a korábbi próbálkozások, visszaszolgáltatások ellenére a 2014-es bírósági ítélet óta teljesen megváltozott az ország hozzáállása. Amit én összekapcsolok az orosz–ukrán konfliktussal. Miért mondom ezt? Évekkel ezelőtt 21 amerikai szenátor és képviselő levélben fordult a román külügyminiszterhez, hogy Bukarest álljon el a visszaállamosítástól, védve egyúttal az egyházi és kisebbségi jogokat.
Későbbi amerikai látogatásom során néhány szenátort emlékeztettem arra, hogy bár aláírták azt a papirost, ennek ellenére elvették a kollégiumot. Vagyis joggal lehet attól tartani, hogy ez a folyamat még inkább eldurvul, sajnos ilyen világot élünk.
– Egyáltalán hol tart jelenleg a restitúció évek óta megrekedt folyamata, mennyi járna még az Erdélyi Református Egyházkerületnek?
– Mintegy 700-750 ingatlanról volt szó, aminek csak mintegy 40 százalékát adták vissza, a többiek restitúcióját felfüggesztették vagy elutasították.
– Többek között azért is tértem ki ezekre az aktuális közéleti témákra, mivel az állam és egyház szétválasztásának alapelvén túlmenően sokan azt is a szekularizmus velejárójának tekintik, hogy az egyházat ki kell szorítani a társadalmi életből. Magyarán: az egyház képviselői ne szóljanak bele a politikába, a közéletbe, az oktatásba, a kultúrába. Mennyire érzi a református egyház ezt a tendenciát?
– Az egyházakat már a kommunista rendszerben beszorították a templom falai közé. Az ortodox egyháznak köszönhetően volt egy viszonylagos mozgástér, amit mi is kihasználtunk, viszont ez a fajta, az egyházról alkotott gondolkodásmód nem változott, hanem beivódott az emberekbe, majd találkozott a liberális világ szemléletével. Ez a kettő együtt fokozottan megteszi a hatását. Sokan úgy gondolják, hogy a szegények, a fogyatékosok ügye jó az egyháznak, vagyis mindaz, ami a társadalom számára nyűg, az úgymond komolyabb dolgokat viszont nem kell átengedni számára.
Mi ezért sem azonosulunk egyetlen politikai rendszerrel, az egyház élő lelkiismeret kell legyen még akkor is, ha mindezt nem a barikádokon vagy az utcán teszi. Adott esetben ugyanakkor támogathat olyan politikai pártokat, amelyeknek a programjában szerepel az egyházé, a szegények, elesettek felkarolása, mindaz, amit Jézus tett. Ha ezek a programok találkoznak, akkor együttműködünk pártokkal, kormányokkal, viszont soha nem épülhetünk be egy politikai alakulatba, mintha mindenhatónak fogadnánk el. Minden jó ügyet támogatunk, ami a krisztusi tanítás szerint van, és ennek érdekében együtt tudunk működni kormányokkal, ez nem szégyen, ezt fel kell vállalni.
– Eközben az tapasztalható, hogy az egyház egyre hangsúlyosabb szerepet vállal az erdélyi magyar közösség életében, legyen szó ingatlanfejlesztésről, karitatív tevékenységről vagy az oktatás működtetéséről, kezdve a bölcsőde- és óvodaépítéstől az egyetem működtetéséig. Mekkora volumenű ez a munka, és milyen mértékben lehet támaszkodni a román, illetve a magyar állam támogatására?
– Ha az elmúlt harminc évet vesszük figyelembe, nekünk ott kellett volna folytatnunk, ahol az 1948-as államosításkor abbahagytuk. Ehhez viszont szükségünk lett volna eszközökre is, ám ezekből keveset kaptunk vissza, ráadásul azt sem azzal a szabadsággal és renddel, amivel elvették.
Száz évvel ezelőtt – mondjam így – a szüleink elváltak, mi pedig képletesen az apánknál maradtunk, akinél mostoha sorsunk volt az évszázad alatt, minden kérésünkre azt a választ kaptuk, hogy nem lehet, nem szabad. Eljött az 1989-es rendszerváltás, majd a 21. század, és mi természetes módon fordulunk anyánkhoz: ha tud, segítsen. És ma abban a fázisban vagyunk, amikor anyánk többet is akar adni.
Elfogadnánk apánktól is a segítséget, de valahányszor iskolát, egyetemet, kulturális intézményeket kérünk, harminc esztendeje csak azt halljuk, hogy nem. Éppen ezért jött létre a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mi nem alkudozhatunk, nem mondhatjuk, hogy ezt most nem kérjük, mert nem illik, elvégre az életünk múlik rajta. Ha az Erdélyi Református Egyházkerületről beszélünk, egyértelmű, hogy a magyar nyelvet beszélő reformátusokat értjük alatta. Márpedig ha nincs óvodám, iskolám és egyetemem, akkor folyamatosan visszaszorul a nyelv, és gyakorlatilag megszűnik az egyház kommunikációja a híveivel.
Ez számunkra létkérdés, a saját magunk jövőjét alapozzuk meg vele. Nyugati egyházi kapcsolatainkból is látszik, hogy külföldön nem értik, miért foglalkozunk ennyi mindennel. Hát éppen azért, mert a létünk múlik ezen, nem létezik olyan, a magyar identitást erősítő terület, amivel nekünk ne kellene foglalkozunk. A román államhatalommal és a Nyugattal is meg kell értetni, hogy ezt senki nem tagadhatja meg tőlünk.
– A Külhoni Magyarságért díj átadásakor az önről elhangzott laudáció szerint Kató Béla a nemzetpolitika maga, mivel hitelesen képviseli mindazt, amit nemzetpolitikának nevezünk. Miként vélekedik a jelenlegi magyar kormány nemzetpolitikájáról egyházi szemszögből?
– Száz év alatt senki nem tudta és nem is akarta ilyen módon támogatni a kéréseinket. Egyébként
Ezt fontos tisztázni, mert a román politika sokszor úgy próbálja beállítani, hogy Orbán Viktor beavatkozik, és ki tudja, mit akar. Holott nem akar ő semmit, mert ha akarna, elvinne innen bennünket. De nem ezt teszi, hanem azt kérdezi, hogy mire van szükségünk a megmaradáshoz, és mi nagyon szépen fel tudjuk sorolni, mi biztosítja a fennmaradásunkat. Ez az egyetlen helyes út: jöhet akármilyen párt, filozófiai gondolat, amíg nem fókuszálunk az egzisztenciális kérdések megoldására, minden egyéb lényegtelen.
– Jelenleg melyek az erdélyi református egyház számára a legégetőbb kihívások? Nemrég egy lelkésszel beszélgetve például kiderült, még mindig nagy a lelkészhiány Erdélyben.
– Igazából az emberhiány a legnagyobb problémánk.
Magam sem hittem 1990-ben, hogy ilyen útra térünk: bennünket megrabol a nyugati világ, mert nincs az az érvrendszer, amellyel lebeszélhetnék egy képzett embert, hogy a kinti 2000 eurós helyett válassza a hazai 500 eurós fizetést. Emiatt teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Lélekszámban 1990 óta elveszítettük közösségünk egyharmadát, a legtöbb vidéki településen az ötven százalékát.
Mármost egy kétharmadára csökkent lélekszámú közösségnek kellene eltartania egy meglévő infrastruktúrát, miközben elöregedett a társadalom, kevesebben születnek, és sokan elvándorolnak. Ez ma a legnagyobb kérdése Romániának, Kelet-Európának és Európának is. Az Orbán Viktor által képviselt családpolitika bírálói szokták emlegetni, hogy lám, még nem érte el a célját, holott ez nem olyan, hogy tavasszal vetünk, és ősszel aratunk.
Egyházi szempontból természetes, hogy ha elment 200 ezer ember, akkor a teológiára sem jelentkezhetnek annyian, mint azelőtt. Évente 4-5 teológussal van kevesebb Kolozsváron, mint kellene, most például összesen 26 elsőévesünk van. Most vigasztaljam magunkat, hogy ez hatványozottan jobb, mint a gyulafehérvári papneveldében? Azért is szomorú vagyok, ha a katolikusoknak nem lesz papjuk. Igaz, hogy lélekszámban kevesebb embert kell ellátni, viszont
még akkor is, ha számszerileg nem indokolt, hogy minden 150-200 embernek legyen önálló papja, mert három falut körbejárva elláthatja a feladatát. Ahol nincs orvos, polgármester, iskola, legalább az egyház maradjon meg intézményként, amely képes összetartani egy közösséget.
– Tavaly ünnepeltük a tordai vallásbéke, a vallásszabadság 450 éves évfordulóját, ugyanakkor közeleg a reformáció napja. Közel félezer év elteltével miként él az istenhit az erdélyi magyarságon belül, milyen közösségmegtartó erőt képvisel? Egy aránylag friss felmérés szerint az erdélyi magyarok egy kicsivel vallásosabbnak mutatkoznak a román lakossághoz képest.
– Azoknál a közösségeknél, ahol a vallás és az etnikum összetartozik, kevert identitást is eredményez, nem választódik szét a kettő teljesen egymástól. Ezért van az, hogy szinte mindenki megkeresztelkedik, tartozik valamelyik egyházhoz, és ha nem is jár folyamatosan templomba, bizonyos szolgálatokat igénybe vesz. Nem mer elszakadni ettől a közösségtől, ekképpen határozza meg magát a másikkal szemben.
Azt szoktam mondani a lelkipásztoroknak: óriási dolog, hogy a nyilvántartásunkban szerepelnek mondjuk százan, akik esetleg egyházfenntartást is fizetnek, ugyanakkor vannak még huszonöten, akikről nem tudunk semmit. Pontosan ez a missziónak a területe: ha tudom, hogy ő ott van, akkor az csak módszer és idő kérdése, hogy megkeressem, bevehetetlen vár nincs. Ha kellő szeretettel, érdeklődéssel, törődéssel közeledem az emberhez, nem kizárt, hogy visszakapcsolható a közösségbe, hiszen az egyház lényege éppen az, hogy közösséget alkot és teremt, szemben az individualista életszemlélettel.
A városi misszió alapja, hogy tudod-e közösségbe vinni azt a sok-sok embert, aki össze-vissza él valahol, vagy hagyod, hogy elvesszen. A magyarságunkat csak intézményes keretek között lehet megélni, akinek nincs kapcsolata legalább egy magyar intézménnyel, az egyértelműen el fog veszni. Ezért az egyháznak különösen fontos szerepe van, hiszen jelenleg is 1150 helyen prédikálunk, ami óriási szám, azt jelenti, hogy ezek a körök léteznek. Hogy ez hány embert jelent, mi történik velük, miként szervezed meg az életüket, az óriási feladat és lehetőség.