Az önismeret ösvényein Udvarhelytől Nepálig
Életre szóló élményekkel tért haza nemrég Nepálból Lázár Beáta marketing szakos mesteris hallgató, aki önkéntes program keretében tanított helyi diákokat. A székelyudvarhelyi születésű, kolozsvári egyetemista az ázsiai kultúráról, a katmandui vendégszeretetről beszélt a Krónikának.
– Milyen szervezet révén jutottál el Nepálba, illetve milyen nehézségekkel jártak az előkészületek?
– Az AIESEC Global Volunteer szervezet révén mentem Nepálba, az Educate Nepal program keretében. A lehetőségre az egyik legjobb barátnőm és egyben szobatársam, Gál-Joó Melánia hívta fel a figyelmem, mindkettőnknek megfelelt az időpont, így jelentkeztünk. Egyébként az AIESEC (Association Internationale des Etudiants en Sciences Economiques et Commerciales) nemzetközi csereprogramokat kínál 18–30 éves fiatalok számára önkéntes vagy szakmai gyakorlati céllal.
A megfelelő oltások (hepatitis A, hastífusz), vízum, útlevél, a helyi viszonyokhoz szükséges gyógyszerek, felszerelés, illetve a nepáli hagyományokat tisztelő öltözet beszerzése mind-mind hosszas előkészületet igényelt.
Bécsből indult a repülőgépünk, oda busszal utaztunk 16 órát. Európából nincs közvetlen járat Nepálba, ezért Dubajban átszálltunk, ahol szintén volt egy 19 órás várakozási idő. Ezalatt még Dubajt is sikerült megnéznünk, így Ázsia legfejlettebb térségéből a legszegényebbe mentünk.
– Milyen tevékenységekben vettél részt?
– Katmanduban egy magániskolában tanítottunk elemistákat és általános iskolásokat. A legtöbb tanintézet magán, mivel a kormány nem támogatja az oktatást. Én angolt tanítottam 3., 4. és 5. osztályos diákoknak, míg a barátnőm matematikát és fizikát a 6., 7. és 8. osztályosoknak.
Felmerült bennünk a kérdés, hogy miért járnak nyáron is iskolába. Nyári szünidejük egyáltalán nincs, a vakációkat csak vallási ünnepekhez, fesztiválokhoz kötik, így szeptember–októberben van egy 50 napos szünidejük, illetve két hét újévkor.
– Gyorsan beilleszkedtél az ottani környezetbe, befogadtak az emberek?
– Első nap, amikor még nem tanítottunk, csak ismerkedtünk a környezettel, máris barátokra leltünk a könyvtárban. Néhány tizedik osztályos lány annyira nyitott és barátságos volt, hogy egy óra beszélgetés után meghívtak az otthonukba, felajánlották, hogy hennát készítenek nekünk, és a szabadnapunkra is megtervezték a kirándulásunkat.
Voltunk családoknál is, ahol az édesanyák mindig megölelgettek, és úgy bántak velünk, mintha saját lányaik lennénk. A gyerekek meg minden adandó alkalommal velünk akartak játszani, beszélgetni, vagy csak „csüngtek rajtunk, mint a kis majmok”. Nagyon hálásak voltak a kedves szavakért, az ölelésért, még egy mosolyért is. Megtanítottak pár kifejezést nepáliul, és mi is tanítgattuk őket magyarul. Az órákon már sziával fogadtak, majd később a „jó napot, tanárnő” megszólítást is megtanulták.
– Mi volt a legjobb élményed az ott-tartózkodásod idején?
– Nepálban töltöttem a születésnapom, ezért talán azt a napot tudnám kiemelni a legjobb élményként. Nem először töltöm a születésnapom más országban vagy városban, de ez teljesen más volt. Megtapasztaltam milyen egy igazi nepáli születésnap. A tanítványaim már napokkal azelőtt készültek, és a nagy napon annyi szeretetet, ölelést és jókívánságot kaptam, mint talán az elmúlt években összesen. A diákok saját készítésű üdvözlőkártyákkal, csokoládéval, ajándékokkal és még tortával is megleptek az órán.
Délután a tizedikes lányokkal és Melániával ünnepeltünk, nepáli szokás szerint az ünnepelt arcára habot kennek, és megetetik a saját tortájából. A nap fénypontját az egyik negyedik osztályos diáklány okozta, mikor órán odajött hozzám, és csak annyit mondott, hogy meg akar ölelni, és szótlanul ölelt öt percen keresztül. Azt az energiát és szeretet, ami abból a kislányból áradt, sosem fogom elfeledni.
– Mit jelent számodra önkéntesnek lenni? Melyek a szépségei és nehézségei?
– Az önkénteskedés szerves része az életemnek, már középiskolás korom óta aktív tagként vállaltam szerepet különböző diákszervezetekben, ifjúsági egyesületekben. Ezt egyetemista koromban még tudatosabban műveltem, és az önkénteskedésnek köszönhetem a munkahelyem is.
Mindig lesznek olyan projektek, amelyek az ifjúság, az oktatás vagy a tehetséggondozás témakörével foglalkoznak, és ezek nekem szívügyeim. Eddig kétszer vettem részt külföldi önkéntességi programon (Magyarország, Moldova), azonkívül itthon tevékenykedtem. Ki szerettem volna próbálni magam egy teljesen más környezetben, megtapasztalni egy más kultúrát, és segíteni olyan közösségen, amelyet addig nem ismertem.
Tehernek sosem éreztem az önkéntes munkát, hiszen a nevében is benne van, hogy önkéntesen végzed, ezért motivált kell legyél, hogy elvégezd. Nehézségek mindenhol vannak, de sosem koncentráltam ezekre, és a pozitívumok mindig elnyomták a negatív történéseket.
– Ha tehetnéd, visszatérnél, illetve másnak ajánlod, hogy belevágjon egy ilyen jellegű kalandba?
– Mindenképp szeretnék még visszatérni Nepálba. Talán nem hat hétre, és nem is ilyen program keretében, hanem csak úgy utazgatni, és újra találkozni azokkal az emberekkel, akik hozzánőttek a szívemhez. Tervezzük, hogy 2021-ben visszalátogatunk, és mindenkivel felvesszük a kapcsolatot, akit tanítottunk, illetve túráznánk a Mount Everest alaptáboráig.
Annyira a RIA (az iskola nevének rövidítése) család tagjaivá váltunk, hogy nem érzem a 7000 kilométernyi távolságot, és akármikor visszatérnék abba a közösségbe. A külföldi önkénteskedés teljesen más jellegű, mint egy itthoni szervezetben tevékenykedni. Életre szóló élményt tud nyújtani, és úti célként Nepált csak ajánlani tudom.
Teljesen más kultúra, amely megváltoztatja a világszemléleted és kiszélesíti a látókörödet. Megtanulod jobban értékelni a kis dolgokat, amelyeket itthon természetesnek veszünk, mint a tiszta levegő, meleg víz, mosógép, aszfaltutak, és sorolhatnám. Számomra nagyon elgondolkodtató kaland volt, megtanultam lelassulni, és nem a materiális világra fókuszálni, hanem a belső fejlődésemre. A kalandok során nemcsak a Katmandu-völgy világörökségi részeit fedeztem fel, de magamban is hosszú utat tettem meg az önismeret ösvényein.