Újra csapatot épít a székelyföldi kézilabdázás egyik legismertebb edzője
A székelyudvarhelyi és a székelyföldi kézilabdázás egyik legismertebb edzőjének számít, aki több mint hetvenévesen ismét elkezdett dolgozni. A Székelyföldi Kézilabda Akadémia tavalyi létrejötte után újra csapatot épít Mihályfalvi Ernő.
– Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdte újra aktivitását a Székelyföldi Kézilabda Akadémiánál, felkérésre. Milyen volt a kezdet?
– Több mint öt éve már nyugdíjas voltam, ezalatt a sportcsarnok felé se mentem, illetve a meccseket is csak tévében néztem.
Úgy érzem, akkoriban mindent megpróbáltam, hogy edző maradhassak felnőtt csapatnál, de ez meghiúsult. Tavaly nyáron jött a felkérés az újonnan létrehozott akadémiától – én akkor elmondtam, hogy milyen feltételek mellett vállalom az edzősködést. Először az ifjúsági 2-es és 3-as korosztályt vállaltam, de másfél hónap után a hozzáállásuk miatt ismét kiábrándultam. Akkor úgy határoztunk, hogy egy korcsoporttal lennebb megyek, és átveszem a 2007-es, 2008-as generációt. Ez tavaly októberben megtörtént,
Ezzel a korcsoporttal tavaly ősszel részt vettem egy marosvásárhelyi tornán, ahol még talán gólt sem tudtunk dobni, de akkor azt mondtam, hogy két év alatt behozzuk ezt az öt évnyi késést. Ezen dolgozunk most.
– Mekkora csoporttal dolgozik?
– Eleinte harminc-harmincketten voltak, mostanra pedig tizenegy-tizenketten maradtak, de közöttük is vannak olyanok, akik nem ütik a szintet. A szelekció viszont állandó, mindig keresem a gyerekeket, akiket be lehetne építeni a csapatba – ebben a korcsoportban azonban a gyerekek már járnak más edzésekre, sportágakra, mint például kosárlabdára, atlétikára és futballra, így nem könnyű olyanokat találni, akik áttérnének a kézilabdára.
– Amikor a gyerekek ennyi idősen elkezdik a kézilabdázást, melyek azok az alapok, amelyeket már az első foglalkozásokon megtanítanak nekik?
– Ebben a korban az első és a legfontosabb a labda kezelése, a labda eldobása. Erre már kis korukban kell megtanítani őket, mert általában a lányoknak nincs meg ez a képességük. Nyomják, lökik a labdát a kezükből, nincs dobókészségük. Ahogy visszaemlékszem, még a legelső ifjúsági csoportomban, amellyel a nyolcvanas évek végén Udvarhelyen kezdtem el dolgozni, a legügyesebb lányok is maximum tizenöt méterre tudták eldobni a labdát.
– Azt hinnénk, hogy Székelyudvarhelyen és környékén sok gyerek közül lehet meríteni, mert itt hagyományos sportágnak számít a kézilabda, és olyan vidéki központok is vannak, mint például Zetelaka vagy a Homoród mente, ahol már régóta oktatják a kézilabdát a lányoknak. Hogyan változott ez meg, ha most akar szelektálni, hogyan tud gyerekeket toborozni?
– A felsorolt helyek esetében ez a régi rendszerre is érvényes volt, Székelyudvarhelyen pedig a Bethlen Gábor Általános Iskola volt az egyik ilyen bázisa az udvarhelyi kézilabdának. Sajnos nagyon sokáig nem volt modell, vagyis felnőtt női csapat, ugyanakkor ifjúsági szinten is elmaradtak a jó eredmények a lányoknál. Évek óta nem jutottak országos bajnoki döntőbe. A fiúk szintjén teljesen más a helyzet, mert a Székelyudvarhelyi KC létrejöttével az utánpótlással is nagyon komolyan kezdett foglalkozni a klub.
– Az Akadémián belül mi a cél ezekkel a lányokkal?
– A lányok az ifjúsági 4-es korcsoporttól lefelé tartoznak a Székelyföldi Kézilabda Akadémiához. Az Akadémiának az a célja, hogy utánpótlást neveljen és a legjobb játékosok a középiskola elvégzése után vagy akár már előtte a felnőttek között játszhassanak.
Minél több országos döntőbe jut egy generáció, annál erősebb lesz. Minden évben be kell jutni az országos bajnoki döntőbe ahhoz, hogy megmérettesd magad, hogy lásd, milyen szinten állsz, mert csak így tudsz fejlődni. A bajnokság úgy van beállítva, hogy aki az alapszakasz után nem üti a szintet, az nem megy tovább, befejezte a bajnokságot – az alapszakaszban tehát legalább a negyedik helyet el kell érni ahhoz, hogy tovább játszhass. Utána a zónadöntő, az elődöntő és döntő következik erősebb csapatokkal, és ez jelenti a fejlődést. Másképp nem lehet olyan kézilabdázókat nevelni, akik országos szinten is megállják a helyüket.
– Kikkel dolgozik az akadémiánál?
– Egykori tanítványom, Mihály Anna Mária és Bodó Dorina a kisebb gyerekekkel, a 2008 és 2012 között születettekkel dolgoznak az edzéseken.
– 1985-től kezdődően közel húsz évig majd minden évben aktuális csapata bejutott az országos döntőbe.
– Olyan év is volt, hogy mind a három korcsoporttal bejutottunk az országos döntőbe, vagy legalább egy elődöntőn szerepeltünk.
Minden korcsoporttal két évig játszunk, az első évben fiatalabbak a sportolók, ott a helytállás a cél, majd a második évben már lehet eredményt elérni, amikor az első helyekért harcolunk.
– Női csapatot irányítani, menedzselni férfiként speciális gondolkodást és tevékenységet igényel?
– Nézze, én dolgoztam férfiakkal, serdülőkkel is, és nem mondhatom, hogy könnyebb vagy nehezebb a lányokkal. Tény, hogy másabb, de ennyi tapasztalat után nekem már nagyon könnyű. Szerencsém volt azzal is, hogy két lányom van, felneveltük őket a feleségemmel, minden koron átmentünk, így nekem nagyon könnyű dolgozni a lányokkal. De a fiúkkal szerintem még könnyebb.
– Ha a nemzetközi női kézilabdában, mondjuk a magyarban vagy a skandinávban nézzük az uralkodó trendeket, azt láthatjuk, hogy nagydarab, erős hölgyek játszanak, akik ugyanakkor nagyon gyorsak, illetve nagyokat ütköznek. Gondolja, hogy ez a lányokat eltántoríthatja ettől a sportágtól?
– Az utóbbi évtizedekben némiképp durvább lett ez a sport, ez tény. De akinek volt már sikerélménye ebben a sportágban, az nem is veszi észre az ilyen dolgokat.
Természetesen vannak szabályok, amelyeket be kell tartani, nem szabad lökni vagy ütni, átölelni. Néha valóban nagyon durvának látszik a kézilabda, de a két bíró mindent észrevesz, nem lehet akármit csinálni. Persze, hogy durvább sport, mint például a kosárlabda.
– Mi a helyzet a női kézilabda-utánpótlás terén más székelyföldi városokban? Gondolok itt Csíkszeredára, Sepsiszentgyörgyre.
– Csíkszeredában tudtommal azóta van női kézilabda, amióta egyik tanítványom, Lestyán István végzett és elkezdte a kézilabda oktatását. Ő például együtt játszott Székelyudvarhelyen a nagyifjúsági csapatban Komporály Attilával, aki most a másodosztályos Szejke SK csapatkapitánya.
Szovátán is van egy ügyes csoport Nemes Zsuzsa vezetésével, Homoródszentmártonban pedig szintén egy volt tanítványom, Thamó Katalin irányítja az edzéseket. Sepsiszentgyörgyön mindig is jó csapat volt, de az utóbbi években a kosárlabda kezdte vonzani az ottani diáklányokat, ott most a felnőtt női kosárlabdacsapat a modell. Szentgyörgyön csak ifjúsági szinten van kézilabda, felnőtt csapat nincs. Marosvásárhelyen is mindig nagyon jó együttesek voltak, sajnos most az anyagi helyzetük megnehezedett. Ott viszont van magánklub, illetve Brassóban is van legalább négy vagy öt magánklub.
– Mennyire jó, hogy magánklubok is működtetnek csapatokat? Jobb az állami rendszernél?
– Ott a szülő viszi a gyereket edzésre, és vállalja is a felelősséget érte. Biztosan nincs problémájuk a látogatással, az edzésről való hiányzással.
– Ha már szó esett a gyerekek szüleiről: van, aki csendben végignézi a mérkőzést, de van olyan is, aki szurkolóként hangosabb, mint az edző. A kispadon egy edző hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?
– Az én csoportjaimban nem volt olyan szülő, aki túlordibált volna engem. Bevallom őszintén, nem is szeretem az ilyeneket, de azt sem szeretem, amikor a játékvezetőket bírálják a lelátóról.
Nálam a szülők soha nem szóltak bele sem a felkészülésbe, sem másba. De mondjuk elégedetlenek voltak akkor, ha a gyerekük nem játszott.
– A kézilabdában a játékvezetők nagyon sok mindent tudnak befolyásolni, néha úgy tűnik, nem egyértelműek a szabályok. Volt-e olyan helyzet a karrierje során, amikor rossz játékvezetői döntések miatt nem lett meg egy országos bajnoki cím, netán egy érem vagy egy jó helyezés?
– Erre mindig felkészültünk, és én mindig azt mondtam a lányoknak, hogy ahhoz, hogy biztosra mehessünk, legalább húsz góllal jobbaknak kell lennünk az ellenfélnél, szégyenbe kell hoznunk azt a játékvezetőt, aki ellenünk fúj.
De a bíró is ember, és ha azt látja, hogy fegyelmezett a csapatunk és beismerjük azt is, amit nem csináltunk, felemeljük a kezünket és mosolygunk, egy idő után belátja, hogy jobb csapat vagyunk és megnyerjük a meccset.
– Mennyire fontos a pszichikai felkészülés ezen a téren?
– Nagyon! Én például rendszeresen azt csináltam, hogy amikor egymás között játszottak edzőmérkőzést a lányok, mindig a jobbik csapat ellen fújtam – szokják meg azt, hogy főleg idegenben ez így működik. De még sokszor idehaza is így működött, sajnos...
Minden héten játszottunk egy ilyen „felkészülési” meccset. A csapataimban fegyelmezetlenségért soha nem volt kiállítás, durvaságért igen. Nem veszekedtek a játékosaink a bíróval, viszont alig volt olyan országos döntő, amin legalább egyszer ne állítottak volna ki engem. Általában a fontos mérkőzések végét nem a kispadon értem meg, hanem a lelátón, ahová a piros lappal küldtek ki, de úgy is sikerült megnyerni azokat a fontos mérkőzéseket. De nem lehetett lenyelni azt sem, amit egyes bírók játékvezetés címén leműveltek a pályán. A mostani ifjúsági mérkőzéseken már nem csalnak annyira a játékvezetők, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt, szerintem elég tisztességes kezdett lenni ezen a szinten is a játékvezetői szakma, de lehet, hogy szubjektív vagyok. Ez a véleményem, amit az utóbbi időben láttam.
– Mostani fiatal csapata számára mi a célkitűzés az idei bajnokságban?
– A bajnokság jövő márciusban fog megkezdődni a megyei szakasszal – mivel a megyéből három csapat kerül be a zónadöntőbe, elvileg tovább kellene jutnunk. A zónadöntő már nehezebb, tavaly például tizenhat csapatból csak négy kerülhetett tovább az elődöntő tornára, így ott már nagyon komoly mérkőzések lesznek. Nekünk ott az lesz a célkitűzésünk, hogy kerüljünk be az első négybe, ez már az országos elődöntőbe jutást jelentené.
Az 1948-ban született Mihályfalvi Ernő 1985-ben került Székelyudvarhelyre, az akkor a másodosztályból kiesett felnőtt Akarat SK edzőjének. A dési származású szakember korábban a román női ifjúsági válogatott (1981–83), valamint két első osztályú gárda, a Besztercei Gloria és a Zilahi Textila edzője volt. Vezetésével az Akarat 1987-ben visszajutott a másodosztályba, és ott is maradt 1991-es megszűnéséig. Ifjúsági szinten is erős csapatokat nevelt ki, a kilencvenes években az ifjúsági 2-es és 3-as korosztályok (a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején születettek) rendre hozták a jó eredményeket, országos szinten nagyon erősnek számítottak. Az általános iskolák országos bajnokságán 1994-ben első helyet szereztek, majd a következő években bronz- és ezüstérmeket nyertek. Az ifjúsági 3-as korosztály 1995-ben országos bajnok lett, a következő évben (átlépve az ifjúsági 2-es korosztályba) pedig ezüstérmes.
Az évek alatt az 1981–82-es lánygenerációból egy nagyon összeforrott, erős csapat lett Mihályfalvi Ernő irányításával. 1997-ben a sportiskola ifjúsági 2-es (1981–82-ben születettek), illetve ifjúsági 3-as (1983–84-es generáció) lánycsapata is országos bajnok lett, az ificsapatok keretéből pedig újra felnőtt női kézilabdacsapata lett Székelyudvarhelynek. A Mihályfalvi által vezetett csapat a főtámogató Famos bútorgyár nevét viselve az 1997–98-as idényben veretlenül megnyerte a B osztályt (ez akkor harmadosztálynak számított, az A osztály volt a másod-, a Szuperliga pedig az első osztály), ezzel kivívta a feljutást.
A Famos három idényt játszott a másodosztályban, bár a feljutásért nem harcolt, az első idényben az ötödik helyen végzett, 1999–2000-ben és 2000–2001-ben pedig harmadik lett. Azonban 2001 nyarán a csapat megszűnt. Az edző az azóta eltelt időben (nyugdíjba vonulásáig) kizárólag ificsapatokkal foglalkozott, illetve néhány hónapig (2007-ben) volt az akkor még másodosztályos (2018-ban megszűnt, de addig tíz évig az élvonalban szerepelt) felnőtt férfi csapat, a Székelyudvarhelyi KC vezetőedzője is.
Katona Zoltán