Közösen – de mit?

Persze jobb későn, mint soha, a lényeg mégiscsak az, hogy Szili Katalin miniszterelnöki megbízott unszolása nyomán végre találkoznak egymással az RMDSZ, az EMNP és az MPP, illetve a székely és az erdélyi nemzeti tanács képviselői.

A találkozó ugyanakkor a legkevésbé sem öncél. Persze lehet, hogy van, akinek már az megmelengeti a szívét, ha egy asztalnál látja a magyar szervezetek és pártok képviselőit, de ez akkor ér valamit, ha sikerül valamilyen konkrét eredményt, előrelépést is elérni. Ami egyáltalán nem könnyű.

Hiába vallja ugyanis például nagy hangon az összes szervezet az autonómiapártiságot, ha gyökeresen más jellegű elképzeléseket tesznek le az asztalra az erdélyi és partiumi magyar önrendelkezésről, amikor a konkrétumok bemutatására kerül a sor. Márpedig így továbbra is hiába várjuk, hogy bárki is komolyan vegye a magyar autonómiatörekvéseket, amikor még mi magunk sem tudunk megegyezni abban, hogy pontosan mit is akarunk.

A kisebbségi jogok uniós szintű szavatolását követelő polgári kezdeményezés és a nemzeti régiók ügyében tapasztalt közös fellépés példaértékű lehet – de csak akkor, ha az összes érintett fél legalább valamelyest komolyan gondolja, hogy a többi, a magyar közösség számára fontos kérdésben is hajlandó együttműködni a többiekkel.

Az eddigi tapasztalatok alapján nem biztos, hogy érdemes lenne mérget venni arra, hogy így lesz. A „birtokon belül” levő – vagyis a legrégebbi, legbejáratottabb, parlamenti jelenléttel, állami intézmények vezetői tisztségeivel és számos önkormányzati pozícióval rendelkező – RMDSZ eddig nem igazán hajlott az együttműködésre. Annyiban persze ez érthető, hogy – például az autonómiapárti megmozdulások esetén – nem fűlött a foga ahhoz, hogy hagyja: riválisai tematizálják a közbeszédet, hogy az általuk megszabott agendához való alkalmazkodással ő maga erősítse az ázsiójukat.

Csakhogy a magas ló egyre kevésbé indokolt az RMDSZ-es politikusok számára. Az EP-választás megmutatta: nem sikerült problémák nélkül átvészelniük az elmúlt mintegy két és fél évet, amikor a parlamenti együttműködési megállapodás nyomán a kormány szinte minden vitatott intézkedése mellett kiálltak. Rájuk égett, hogy ők maguk is a korruptak megmentését, az igazságszolgáltatás korlátozását akarják – ami a rájuk leadott voksokban, az erdélyi magyarok politikától való elfordulásában, vagy ami ugyanilyen rossz, román pártok felé történő orientálódásában nyilvánult meg.

Nem mintha az EMNP és az MPP sokkal jobb helyzetben lenne. Miután az utóbbi időben mindkét párt belső konfliktusokba merült, és kizárásokkal, illetve a rivális párttársak lejáratásának szándékával múlatja az időt, ők maguk sem keltik a cselekvőképes, dinamikus és hiteles magyar párt látszatát.

Mindez nem a legkedvezőbb előjel az esetleges közös fellépés szempontjából. Pedig a magyar politikai erőknek együtt kellene megvizsgálniuk – és megkeresniük az ellenszert arra –, minek tudható be a népszerűségvesztés, és miért nem sikerül több magyar választópolgárt megszólítani. Hogy mi az oka annak, hogy sok magyar fiatal inkább a román pártok felé fordul annak ellenére, hogy három magyar szervezet közül is választhatna, illetve hogy hogyan lehet a fiatalabb korosztályt megszólítani, hogy voksaik ne vesszenek el a magyar közösség számára.

Az önmagukkal való szembenézés után pedig az autonómia és a jogkövetelések ügyében való közös fellépés mellett a választási együttműködés lehetőségeit is komolyan fontolóra kell venni ott, ahol ez indokolt és lehetséges. Az ugyanis bizonyára több embert lenne képes mozgósítani, mint ahány „fekete öves” szimpatizánst demobilizál az „ellenséggel” való közösködés.

Persze ne fussunk ennyire előre. A napokban eldőlhet, hogy a résztvevők tényleg hajlanak-e a közös cselekvésre, vagy most is csupán egy újabb, kipipálandó kötelező programnak tekintik a találkozót, amely azt hivatott Budapest és az erdélyi magyar közösség felé jelezni, hogy a résztvevők megtették a kötelező és szükséges gesztusokat, leültek, és beszélgettek egy jót.

Hogy aztán minden maradjon a régiben.

{K1}