Makkay József 2019. augusztus 21., 11:40

Másodrangú állampolgárként Kolozsváron

Magyar szakemberek számára a helyi közigazgatás nagyjából éppen olyan zárt hely, mint az állami hivatalok többsége, hiszen a pénzügytől a munkaügyi igazgatóságon át a helyi vagy a „rendes” rendőrségig csak elvétve hallani magyar szót. De aki valami csoda (ismeretség) folytán mégis bekerül valamelyik hivatalba, nem szívesen használja anyanyelvét, nehogy feltűnő legyen, és román kollégái megorroljanak érte. Azaz Kolozsvár – a többi elszórványosodó erdélyi nagyvároshoz hasonlóan – a magyarság számára éppen olyan zárt város, mint 1989 előtt volt. Nyilván, annyi különbséggel, hogy a magáncégek háza táján más a helyzet: az egyre nagyobb munkaerőhiány lazított a kilencvenes évek hasonló gyakorlatán. (A funari korszakban egy jól menő román tulajdonú céghez épp olyan nehéz volt bekerülni, mint ma az állami közigazgatásba).

Ha valaki mindezt hivatalosan felveti, rögtön rázúdítják az ellentmondást nem tűrő tiltakozás minden formáját. És rögtön azzal hozakodnak elő, hogy alacsony számarányunkhoz képest is van magyar alpolgármesterünk. Pedig aki ezt állítja, az éppen arról feledkezik meg, hogy a magyarság számára „kegyesen” odaadott néhány kirakatállás arra szolgál, hogy tengernyi gondunkat, panaszunkat leseperjék az asztalról, és azt a látszatot keltsék, hogy a többség mennyire bőkezű a kisebbségek irányában. Miközben a közigazgatás legtöbb irodájából hiányzunk, amit könnyen ki lehetne mutatni statisztikai adatokkal, ha ezt szakemberek elkészítenék.

Mindezt nem ünneprontó szándékkal emlegetem fel a Kolozsvári Magyar Napok kellős közepén, hanem jelezni szeretném, hogy az otthonosság érzetének kialakításához, a szülőföldön maradáshoz, a helyi és az erdélyi magyar közösség hosszú távú biztonságának megteremtéséhez nem elegendőek csak a fesztiválok és a magyar napok. Ennél sokkal többre volna szükség. A baj az, hogy jó ideje Kolozsváron – és nem csak itt – a magyar megmaradásért folytatott küzdelemben csak a fesztiváljelleget érzékelem. Amiért természetesen nem a magyar napok szervezői a hibásak, hiszen ők azt teszik, amihez tudásuk és tapasztalatuk szerint legjobban értenek. És amivel egy hét erejéig jókedvet, mosolyt csalhatnak a helyi és az alkalomhoz igazodva messze földről is hazatérő magyarok arcára.

De mi történik azelőtt és azután, további 51 héten keresztül? Mennyire érezheti magának a kincses várost a továbbra is egyre jobban zsugorodó magyar közösség? Mit ajánlhatnak politikusaink, elöljáróink a pályakezdő magyar fiataloknak, akik történetesen nem a túllihegett IT-szektor iránt érdeklődnek, hanem a „szürkébb”, hétköznapibb szakmákban szeretnének elhelyezkedni egyetemi diplomával vagy anélkül, és származásuk miatt rögtön az első pofonokkal szembesülnek.
A funari korszakhoz képest – amikor a Mátyás király szobra körül élőláncot alkotó magyar tüntetőket oszlattak szét a csendőrök – lényegesen jobb helyzetben vagyunk. De ez az összehasonlítás eleve sántít, mert még nem hallottam olyan civilizált országról, amely fejlődését Észak-Koreához viszonyítaná. Ilyen formán badarság mai helyzetünket a kilencvenes évekbeli mélyponthoz hasonlítani. A megválaszolásra váró kérdés inkább az, hogy elégedjünk-e meg az Emil Boc polgármester által „fémjelzett” korszakkal – amelyben nem annyira nyílt a magyarellenesség, de hivatala továbbra sem tekint ránk egyenrangú állampolgárként –, vagy számíthatunk-e jobbra is? Gondolom, a válasszal a többségünk egyetért.