Ne a minisztériumtól várjuk a sportcsodát – Interjú Gyöngyössy Zsolttal, a bukaresti szaktárca helyettes államtitkárával
Nem a sportminisztérium feladata stadionokat és uszodákat építeni, mint ahogy a sporttevékenység fenntartási költségeinek az előteremtése sem – állítja interjúnkban Gyöngyössy Zsolt, a szaktárca helyettes államtitkára.
– Mennyire hálás vagy hálátlan feladat helyettes államtitkárnak lenni Romániában egy olyan szaktárcánál, mint a sportminisztérium, ahol a pénzhiány örökös slágernek számít?
– Kezdjem azzal, hogy mentalitásváltásra lenne szükség: a sportminisztériumnak nem pénzosztással, hanem sportpolitikával kellene foglalkoznia. Magának a sportnak meg a helyi közösségekről kellene szólnia. Nem tartom szerencsésnek ennek az agyonközpontosított rendszernek a továbbéltetését. Mert lehet, hogy ami jó az egyik közösségnek, az nem felel meg a másiknak.
Tudvalévő, hogy a jó sportoló mindig is jó nagykövete volt a helyi közösségnek és büszkévé tette azt. Aki meg büszke a sportolójára, az támogatni is fogja.
– Mindez szépen hangzik, de mégsem természetes, hogy például egy válogatott sportoló kiutazása csak a helyi szponzorok jóindulatán meg pénztárcáján múljon, és ne a szakszövetség finanszírozza a kiszállást.
– Nem hinném, hogy az utóbbi években lett volna arra példa, hogy valamelyik sportolónk ne jutott volna el a hivatalos világversenyekre. A minisztérium a szakszövetségek által bemutatott versenynaptár alapján utalja ki a támogatást – a Balkán-bajnokságtól a világbajnokságig. Az ötkarikás játékokon való részvételt a Román Olimpiai Bizottság, a COR finanszírozza.
– Ha a minisztérium is a decentralizáció híve, miért ragaszkodik ahhoz, hogy minden megyében egy-egy klubja legyen és számos olyan sportbázisa, amelyet nem minden egyes esetben tart fenn jó gazdaként?
– Ez sem igaz, hogy mi foggal-körömmel ragaszkodunk a sportbázisainkhoz. A jelenlegi jogrend szerint ezek átadhatóak a helyi önkormányzatoknak, de ha kiderül, hogy három éven keresztül nem csináltak vele semmit, ugyanúgy vissza is vehetőek. Nos ilyen körülmények közt nem csoda, ha a szaktárca óvatos.
– Mit jelent az, hogy nem csináltak vele semmit? Merthogy bezárva csak nem tartják…
– Ha átveszik, korszerűsítsék, fejlesszék, tegyék szebbé, jobbá.
– Valamikor, a kétezres évek elején, kormányprogram által országszerte elkezdődött a sportcsarnoképítés, utána meg egy pár fedett uszodát is tető alá hoztak. A jelenlegi kormánynak van-e valamiféle elképzelése az infrastruktúra bővítését illetően?
– Ez nem a minisztérium feladata, hisz eddig sem a sportminisztérium épített...
– Én a kormány szándékairól kérdeztem, amely fennhatósága alá tartozik a fejlesztési minisztérium is, az Országos Beruházási Társaság, a CNI is.
– A szakszövetségek feladata ezzel foglalkozni.
– A tömegsportra gondoltam. Mert egy falusi sportcsarnok vagy műgyepes pálya nem feltétlenül arra hivatott, hogy bajnokokat neveljen ki.
– Egyetértek. Csakhogy én azt tapasztaltam, hogy ahol épült is csarnok, nincs megfelelőképpen kihasználva. De ez sem a sportminisztérium szelete, sokkal inkább az oktatási tárcáé. Fontos megemlítenem, hogy a romániai sportélet kétharmada, ha nem háromnegyede iskolás sport.
– Apropó sportbázisok. Atlétikaedzőként mi a véleménye arról, hogy a stadionokat futópálya nélkül építik újra? Emlékszik, a Dinamo focicsapatának ultrái még tüntetést is szerveztek azért, hogy az új stadionjukon ne legyen atlétikapálya.
– Akarjuk, nem akarjuk, meg kell hallanunk az idők hangját és a társadalom igényeit. Meg tudom érteni azokat a futballdrukkereket, akik karnyújtásnyira szeretnének kerülni kedvenceikhez. Szurkolóként én is időnként kilátogatok a Real Madrid mérkőzéseire, és látom, hogy mennyivel másabb a hangulat, mint egy olyan stadionban, ahol a játékosokat és a közönséget a közel húsz méter széles futópálya választja el. És legyünk őszinték: rég lejártak azok az idők, amikor egy atlétikaversenyre negyven-ötven vagy hatvanezer néző látogatott ki. Egy akkora városban, mint Róma, még a Diamond League is mindössze húszezer érdeklődőt tud kicsalni a lelátóra. A mai társadalomnak az atlétika, némi kivételekkel, egy unalmas sportággá vált. Hol van az a gyermek például, aki legalább a tévében megnéz egy tízezer méteres futóversenyt?
A kompromisszumos megoldást én abban látom, hogy amikor épül egy labdarúgópálya, épüljön egy kis, legfeljebb tízezer néző befogadására alkalmas atlétikapálya is. Így mindenki jól járna.
– Amikor a fővárosi Național Arenát tervezték, szerződésben rögzítették, hogy egy atlétikapályát is építenek. Abból sem lett semmit.
– Így van, de erről én nem tehetek, nem az én kézjegyem szerepel a dokumentumon.
– Megújulást említett. Ha öntől függne, mit változtatna?
– A 400 méteres síkfutást nem rövidíthetjük le 300 méteresre. Inkább fel kellene mérnünk, mi az, ami a jövő nemzedékét érdekli. Ha tudjuk mi az, ami az atlétikában a gyermekeknek a leginkább tetszik, akkor kimondottan azokat a versenyszámokat kellene nyomatni. Ha a kiválóság kezd lecsúszni a csúcsról, a középszerűség felfalja – és ez nem csak az atlétikára meg a sportra vonatkozik.
– A jelenlegi testnevelési órák metodológiáját is elavultnak tartja?
– De még mennyire! Ma már nem állhatsz tanárként a gyerekek elé úgy, hogy azt mondd, Előre, indulj!, Hátra arc! vagy Pihenj! Maga a testnevelés megnevezés is a múlté, ma sokkal inkább tömegsportról beszélünk, habár ez a kifejezés sem a legtalálóbb.
– Azon túl, hogy maradi a tanterv, mennyire elegendő a heti egy-két tornaóra, amelyből időnként hol a matek-, hol a román-, hol a magyartanár vagy éppenséggel az osztályfőnök farag le még egy-egy kicsit?
– Szerintem ha az oktatási minisztérium illetékesei végre a 21. század szintjére emelnék az úgynevezett testnevelési órát, és a gyermek nem találna ki mindenfélét, hogy kicselezze azt, a heti két alkalom is elegendőnek bizonyulna. Ha a diák ennél többet és komolyabban szeretne sportolni, rendelkezésére áll valamelyik iskolás sportklub.
A hazai sportélet elgondolása, felépítése rendkívül észszerű, modern koncepcióra vall, olyanra, amelyet Romániánál sokkal nagyobb és fejlettebb államok is megirigyelhetnének.
Vegyük sorra: az órarendben szerepel a torna, minden nagyobb városban működik egy iskolás sportklub, létezik egy sportiskola, az önkormányzatnak is van egy klubja. Magyarán: néhány esztendős kortól felnőtt korig adott a sportolási lehetőség. Legalábbis elméletileg. A kérdés viszont az, hogy ebben a gépezetben mindenki teszi a maga dolgát? Ugyanannyira népszerűek a tornatanárok, mint amilyenek voltak a mi időnkben? Mert szinte nem létezett iskola, ahol a leginkább ne a tornatanárt szerették volna a gyerekek. Pedig a legtöbbjük szigorú volt, és időnként egy-egy nyaklevest is lekent. Mégis megértette és megszerettette magát és tantárgyát. Mára sajnos sokat változott – és nem jó irányba – a testnevelő tanárok megítélése.
De elég, ha kimegyünk a parkba vagy a játszótérre, és mit hallunk? Nyavalygást; azt, hogy édes fiam, ne szaladj, mert megizzadsz! Ezért mi is hibásak vagyunk, mert a nagy ’89-es felfordulás után nem tudtuk, vagy nem mertük megnevelni gyermekeinket, azt a generációt, amely most kisgyerekes szülő. Erre sokan azt mondanák, hogy akkoriban egyebek voltak a prioritások. De miközben nem figyeltünk oda kellőképpen, a tévé előtt felnőtt egy olyan nemzedék, amely ha kell, ha nem, csipsszel és kólával tömte magát.
– Ilyen lesz a következő nemzedék is?
– Ha nem vigyázunk, igen. Ezért hoztuk létre a sportóvodákat, éltetjük a sportiskolákat, próbáljuk belenevelni a kisgyerekekbe, hogy mozogjanak, ha lehet, minél többet. Én csak remélni tudom, hogy még egy áldozati nemzedékben nem lesz részünk.