Kiss Judit 2019. augusztus 20., 09:55

Amikor miénk itt a tér

Immár többéves múltja van annak, hogy nyaranta számos erdélyi város büszkélkedhet egy- hétnyi-tíznapnyi különleges időszakkal, amikor lendületesebbé válik a magyar közösség vérkeringése. Ez történik az idén tizedik születésnapját ünneplő, javában zajló Kolozsvári Magyar Napokon, a hamarosan kezdődő, hetedik Vásárhelyi Forgatagon, a júniusi nagyváradi Szent László Napokon vagy a Szatmárnémetiben ma startoló Partiumi Magyar Napokon – hogy csak a nagyobb városok ünnepeit említsük. Ha valaki részt vesz ezeken a feltöltődést ígérő programkavalkádokon, amelyek a kultúra, a szórakoztatás, a gasztronómia, de mindenekelőtt a személyes találkozások köré épülnek, kétségtelenül érezheti: életerős közösségek fejlődését szolgálják a magyar napok. És ez annak ellenére így van, hogy a statisztikák időről időre azt mutatják, bizony-bizony fogyatkozik az erdélyi magyarság. Ezek az ünnepek mostanra biztos ponttá váltak a közösségek életében, olyan megszentelt idővé, ahová jó rendszeresen visszatérni. Ahol jó újra meg újra átérezni, hogy itthon vagyunk akkor is, ha a városban töltjük hétköznapjainkat, akkor is, ha a nosztalgia csupán röpke időre hív haza bennünket, és akkor is, ha kíváncsi turistákként csodálkozunk rá mindarra, ami lelkiekben gazdagító erejűvé teszi a települést.

Kolozsvár idén több mint 130 helyszínen szervezett, jubiláló kulturális seregszemléje jó példa lehet arra, hogy az ünnep otthonteremtő erővel bír: a magyar közösség jelképesen is belakja a központot, és ilyenkor azt érzi: övé itt a tér. De biztos pontnak tekinthető az effajta rendezvény azért is, mert egyike a sikeres kulturális értékfelmutatási kísérleteknek, amelyeknek köszönhetően a más nemzetiségűek is belekóstolhatnak (ha akarnak) a magyar kultúra ezerszínűségébe. Az pedig nekünk is jót tesz, ha belekóstolnak, hiszen – amint azt sokszor hallani – a kultúra az, ami politikai vagy más jellegű feszültségek, manipulációk ellenére összeköthet bennünket nemzetiségtől, felekezettől, nyelvtől függetlenül.

Talán naivitás abban hinni, hogy a magyar közösségek egy hétig tartó ünnepeinek tündöklése elegendő fényt áraszt ahhoz, hogy hétköznapjaink esetleges árnyoldalait is eredményesen ellensúlyozza. Mindazonáltal jó hinni abban, hogy – bár elcsépelt a kifejezés – valóban közösségépítő erejűek ezek a találkozások. Biztos pontot jelentenek a sok tekintetben bizonytalan hétköznapjainkban is. És ez már önmagában bizakodásra adhat okot.