Akik szabadidejüket áldozták fel Thália oltárán – Nánó Csaba újságíró az erdélyi színház világáról szóló köteteiről
A diktatúra idején nagy volt az igény a színházra, a magyar beszédre, és a maga módján az egykori kolozsvári Stúdió Színpad is hozzájárult megmaradásunkhoz – vallja Nánó Csaba újságíró, akinek több kötete látott napvilágot az erdélyi színjátszásról.
– A színházi emlékezet természetéből adódóan illékony. Te arra vállalkozol, vállalkoztál korábban, hogy több kötetben megörökítsd a színháznak a múló pillanattal sokszor egy időben szertefoszló világát. Mi késztet erre? És honnan ered a színház világához fűződő szerelem?
– Olyan családban nőttem fel, ahol a színészek mindennapos vendégek voltak. Szüleim jó barátságban voltak például Szabó Lajossal, a kiváló jellemszínésszel, aki édesapámhoz hasonlóan temesvári származású volt. Ő később elkerült Kolozsvárról, de 1988-ban bekövetkezett korai haláláig ápoltuk a kapcsolatot. Gyakran megfordult nálunk a szintén temesvári Higyed Imre, Makra Lajos, Pásztor János és atyai jó barátom, Koczka György, akit 1956-ban elítéltek, börtönbe dugtak, majd kényszerlakhelyre száműztek, végül a temesvári színház dramaturgja, rövid ideig igazgatója lett.
Az sem mellékes, hogy iskoláskorunkban, az 1970-es években kötelező volt színház- és operabérletet váltani, tehát az a korosztály akaratlanul is járt előadásokra. Korán megszerettem a színház világát annyira, hogy huszonévesen felvételiztem a Kolozsvári Művelődési Ház Stúdió Színpadának társulatába. Műkedvelőkként rendszeresen statisztáltunk a kolozsvári színház előadásaiban, így ismét közelebbi kapcsolatba kerültem a színészekkel, egyáltalán ezzel a világgal.
Hiszen a tisztelt nagyérdemű csodálja, felnéz rá, dicséri vagy kritizálja, de tulajdonképpen igen keveset tud az alkotóról. Pedig ők is ugyanúgy sütnek, főznek, gyereket nevelnek, örülnek vagy bánkódnak, kétségek és bizonyosságok között élik az életüket, mint bármelyik halandó. Egy-egy előadás emléke elhalványul, de a színész alakítása sokáig élhet emlékezetünkben. Az alakítás mögött pedig emberek állnak, akik nem biztos, hogy mindig jókedvükben mosolyognak a színpadon…
– Alternatív színészképző műhelynek is nevezik az 1960 és 1987 közt működő kolozsvári Stúdió Színpadot, amelyről nemrég jelent meg átfogó köteted a nagyváradi Europrint kiadónál. A könyvet már bemutattátok a kolozsvári közönségnek, szombaton pedig Budapesten is megismerhetik az érdeklődők. Hogyan határoznád meg, ki a köteted célközönsége? Mennyiben szól csak azoknak, akik aktívan részt vettek a Stúdió Színpad tevékenységében, és mennyiben a szélesebb nagyközönségnek?
– Túlzás nélkül állítom, hogy a kolozsvári Stúdió Színpad működésének színháztörténeti jelentősége van. Ne tévesszük el az arányokat, amatőr társulatról beszélünk, de az előadások hivatásos színészek, rendezők irányítása alatt születtek. Mivel a kincses városban nem volt színészképzés, a magyar színház előadásaiban is évtizedekig ők biztosították a statisztériát. Tehát ebből a szempontból is hiánypótlónak mondható tevékenységük.
Akárcsak a „nagyszínház”, ez a társulat is felkereste a legeldugottabb falvakat, hogy ébren tartsa a kultúra iránti igényt. Akkoriban úgy mondták, hogy a magyar ember két helyen találkozhat: temetésen és színházban. A Stúdió megjelenésével mindjárt gyarapodott egyel a kolozsvári magyarok találkahelye…
A kötet mindenkinek szól, aki érdeklődik egy kicsit a színház iránt. Szerzőtársam, Barta László Budapesten élő nyugalmazott tanár, volt stúdiós tag részletesen megírta a társulat történetét – a pontos adatok összeállításában jelentős segítséget nyújtott felesége, a szintén volt stúdiós Gál Enikő –, az egykori tagok vallomásai pedig önmagukért beszélnek. Igaz, hogy a Stúdió Színpad tevékenységét a hatalom 1987-ben teljesen ellehetetlenítette, de úgy vélem, maradandó nyomot hagytak Kolozsvár kulturális életében.
A kötetben fellelhető az összes bemutató időpontja, a közreműködők névsora, tudomásom szerint ilyen átfogó munka amatőr színtársulatról még nem jelent meg.
– Mit gondolsz, mi volt az a vonzerő, ami a színház világához csábította a diktatúrában mindazokat, akik részt vettek a Stúdió Színpad tevékenységében? Volt ennek valami ellenállásszerű jellege is, egyfajta szellemi menekülés a kommunizmus szorításából?
– Elsősorban a színházszeretet késztette az ifjú és kevésbé fiatal embereket arra, hogy jelentkezzenek a Stúdió Színpad társulatába. Ugyanakkor Kolozsvár lakossága a múlt század ötvenes éveiben még nagyjából fele-fele arányban volt román és magyar. A bennszülött románok nagy része tudott magyarul is, így nem csoda, hogy minden kör, kurzus, tevékenység általában (legalább) két nyelven zajlott.
A magyar nyelvű színjátszó csoport működése abban az időben nem volt akkora szenzáció, mint a hetvenes-nyolcvanas években, amikor már némi kihívást is jelentett idejárni.
Volt, aki nekifogott inni, mások a művészetekbe menekültek. Egyesek belekeseredtek, sokan viszont az önmegvalósítás útját választották. Ennek volt egyik állomása a Stúdió Színpad.
– Játék a diktatúrában – ez a címe a Stúdió Színpadról szóló kötethez írt bevezetődnek. Ha röviden össze kellene foglalnod, pár mondatban hogyan jellemeznéd a Stúdió Színpadot, miben látod így utólag a jelentőségét?
– Tevékenységének jelentőségét elsősorban abban látom, hogy a társulat igyekezett – és talán sikerült is – ébren tartani az emberekben a magyarságtudatot. Utóbbi mindig is erős volt Kolozsváron, és ez a kultúrájában is meglátszott, amit a diktatúra sem tudott eltörölni. Hatalmas lelkesedés jellemezte a tagokat, hiszen mindenki diák, munkás volt, gyakorlatilag szabad-
idejüket áldozták fel Thália oltárán. És ezt önként, minden kényszer nélkül vállalták.
– Emlékeket, töredékeket, előadásokat elevenít fel a Barta Lászlóval közösen összeállított köteted, amelynek anyagát nem lehetett könnyű összeszedni, hiszen az egykori tagok közül sokan szanaszét élnek a világban, akadnak, akik elhunytak már. Melyek voltak gyűjtőmunkád legszebb, illetve legnehezebb részei?
– A Stúdió történetének megírására már volt próbálkozás, az 1970-es években Kovács Pali Ferenc próbálta összegyűjteni a tagok vallomásait. Akkor nem állt össze a könyv, de a válaszlevelek fennmaradtak, ezeket átadta nekem. Így szerepelhet a kötetben a harminc esztendeje elhunyt Znorovszky Attila.
A bonyolultabb rész szerzőtársamnak jutott, hiszen nem volt egyszerű összeállítani a bemutatók kronológiáját, kideríteni a közreműködők nevét. Rengeteg korabeli fénykép, plakát, újságcikk került elő, szép, de nehéz feladat volt ezek közül kiválasztani a kötetbe kerülőket, hiszen legszívesebben egyet sem hagytunk volna ki…
– A Stúdió Színpadnak az erdélyi színészutánpótlásban játszott szerepét kiemeli a kötet előszavában Kovács Levente, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott professzora. Mit jelentett ez a gyakorlatban, hogyan járult hozzá a „harmadik színház” az erdélyi színészutánpótláshoz?
– Nyilván nem mindenki lett színész, aki megfordult a Stúdióban. Összesen 25 olyan volt tagot számoltunk össze, akik később hivatásosként léptek a varázslatos deszkákra. Ez is bizonyítja, hogy a Stúdió Színpad remek felkészítést nyújtott a pálya irányába. Ne feledjük, hogy ennek az amatőr társulatnak Bereczky Júlia, Dehel Gábor, Horváth Béla, Bisztrai Mária, Köllő Béla, Kozma Lajos, László Zoltán, a korszak nagy színészei voltak a rendezői, akik csodálatos pedagógusoknak is bizonyultak. De nemcsak a színészutánpótláshoz járult hozzá, hiszen egykori tagjai közül a többség valamilyen művészetekkel kapcsolatos tevékenységet fejtett ki utólag is.
Kolozsváron született 1962. október 9-én. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett, egyetemi tanulmányokat a Sapientia EMTE nemzetközi kapcsolatok szakán folytatott. Újságírói pályáját a Szabadság napilapnál kezdte a 90-es évek közepén. Négyéves budapesti tartózkodása alatt a Duna Televíziós, A Mi Otthonunk magazin és A Céh folyóirat munkatársa volt. 2008-tól az Erdélyi Napló újságíró-szerkesztője. Öt könyve jelent meg, köztük a Stúdió Színpad történetét feldolgozó A harmadik színház című kötet, melyet Barta Lászlóval közösen írt.