Az élet több, mint művészet – Interjú Részegh Botond képzőművésszel

• 2019. július 29., 10:13

Bukaresti mesterétől, Mircia Dumitrescutól kapta kézbe Dosztojevszkij A félkegyelműjét, amelynek elolvasása akkora felismeréssel ért fel Részegh Botond számára, hogy végérvényesen pályára állította. Osztja az orosz író nézetét, hogy a művész csak bizonyos fokig dolgozzon fantáziából, azon felül a tapasztalataira hagyatko

– Mesélj arról, mikor, minek a hatására döntötted el, hogy festő leszel!

– Kilencedikben egy véletlen folytán kerültem a művészeti iskolába, nem vettek fel biológia-kémia osztályba. Előtte nem volt közöm a művészetekhez, sőt, egy darabig utána sem, mert nem érdekelt más azon kívül, hogy hazaérjek mielőbb az iskolából és tekereghessek. Ahogy belelendültem, már érdekelni kezdtek a grafikai technikák, és le is nyűgöztek bizonyos művészek. Végül főleg Koszti István Miklós tanáromnak köszönhetem, hogy eldöntöttem, a grafika szakot választom, mert tetszett az a fajta vagányság, amit ő akkor képviselt.

A könyvek vonzásában

Később, az első, sikertelen egyetemi felvételit követően kulimunkásként rájöttem, nem lenne jó nyugdíjig így tengődni. Ideje volt komolyan vennem a dolgaim, így felvettek a bukaresti Képzőművészeti Egyetemre, ahol Mircia Dumitrescu osztályába kerültem, ott tanulhattam 1996 és 2002 között.

Tőle kaptam a Dosztojevszkij-könyvet, ami roppant nagy hatással volt rám, átgondoltam, hogy ha ezt írásban így meg lehet valósítani, akkor biztosan képzőművészetben is, ez a felismerés végérvényesen pályára állított.

Bukarestben találkoztam még egy, számomra meghatározó személlyel, Gheorghe Iova költővel, aki filozófiát tanított. Pár hete hunyt el, ezért is aktuális beszélnem róla. Ilyenkor, az elvesztéskor döbben rá az ember, mekkora hatással volt rá. Mindig az a fajta művészetfelfogás keltette fel az érdeklődésem, amelyben láttam egy jól megalapozott gondolatmenetet. Iova volt az az ember, aki már első órán sem a száraz anyagot akarta leadni, együtt akart velünk gondolkodni, hogy kezdjük el tudatosan összefoglalni, rendszerezni a gondolatainkat. Valósággal belém látott, olvasott belőlem.

–Lassan 20 éve szabadúszó művész vagy. Mekkora teher a bizonytalanság, vagy épp mennyire szabadít fel, hogy nem vagy keretek közé szorítva?Milyen egy átlagos napod?

– Az egyetemet követően tanársegédi állást kínáltak, melyet fél év után visszamondtam, meghökkentve kollégáim, hogy ez miféle attitűd. Ám nem állt szándékomban Bukarestben maradni. Ott szabadúszó művészként esélyem sem lett volna boldogulni a lakhatási költségek mellett, főleg, hogy akkoriban még alig voltak privát galériák, bemutatkozási helyek.

Eldöntöttem, hogy hazajövök, bár ugye nagy előny és nagy erő, amikor az ember egy olyan közösségben dolgozik, ahol megvitatják a problémákat. Egyedül viszont felmerülnek a kétségek, kételyek.

Számomra fontos volt, hogy kialakítsam az egyéni stílusom, de mindezekből fakad a bizonytalanság is, a kétely a műterem magányában, hogy vajon jó-e, amit csinálok, milyen lesz a fogadtatás. És ez mindig nagyobb összpontosításra sarkallt.

Ugyanakkor fel is szabadított, ahogy megszabtam magamnak a kereteket. Mert nem igaz, hogy akkor kelek, amikor akarok, az hamar bukáshoz vezetne, és az ember sokszor a legszigorúbb főnöke magának. Épp ezért az átlagos napom is eléggé durva volt a gyerekem születéséig, utána vettem kicsit vissza, addig rengeteget, akár napi 16 órát is voltam a műteremben, főleg a budapesti években, ahová egy ösztöndíjjal kerültem, és ahol 2004–2008 között elvégeztem a doktori iskolát. Mára elértem azt, hogy a fiam születése óta egyfajta koncentráltság, desztilláltság jellemzi a munkamódszerem, időbeosztásom, mert megvan az az alapozás, tréning, hogy kevesebb műtermi idő is gyümölcsözőbb tud lenni. Amíg a fiam az oviban van, dolgozom, amint végez, igyekszem minél több időt tölteni vele.

– Hogyan kapcsolódsz ki, gyűjtesz erőt két projekt között?

– Régebben néhány kemény hét után a kocsmában engedtem el magam, de mára egy kicsit (nevet) óvatosabb lettem, főleg, hogy van mellettem egy kisgyerek, aki minden lépésem lesi és utánozza. Nagy sorozatokban gondolkodom, amelyeken 4-5 évet is dolgozom.

A legnehezebb időszak, amikor egy nagyobb ciklus lezárul, és kiüresedve üldögélek a műteremben. Ilyenkor elkap a kétely, hogy vajon tudom-e folytatni még. De aztán mindig jön valami új.

Osztom Dosztojevszkij nézetét, hogy a művész csak bizonyos fokig dolgozzon fantáziából, azon felül a tapasztalataira hagyatkozzon. Persze, nekem sem ment mindig a munka és az élet szétválasztása, de mára ki merem jelenteni, hogy az élet több, mint a művészet.

A komfortzóna elhagyása
– Miből merítesz ihletet, kik hatnak rád?

– Leginkább az irodalom és az irodalmárok hatnak rám, de az ihlet ritka madár, ha egyszer jön, évekig el vagyok belőle. Amikor az egyik munka elkészül, már jön is a következő ötlete.

A legutolsó befejezett sorozatom, a Lélekvesztés egy reakció volt az elkütyüsödésre, az elszemélytelenedésre, az énvesztésre, ahogy Pléh Csaba pszichológus barátommal megfogalmaztuk, arra, hogy önként feladjuk az arcunkat.

Aztán tavalytól már inkább a Háború anatómiája című sorozatommal foglalkoztam, mely egy Tompa Gáborral való beszélgetésből pattant ki, illetve a fiamat figyelve, hogy hogyan emlékezik dolgokra, mert szerencsére nekünk a háború csak elbeszélt emlékekből, hallomásokból ismerős. Egyéni és kollektív történet, most ez foglalkoztat.

– Az illusztrációidon keresztül az irodalomba is belecsöppentél. Hogyan készül az írással szinte egybeolvadó, egyenrangú grafika? Sőt, ha jól tudom, nem is mindig a szöveg készül előbb, van, amikor a kész munkáid mellé születik meg az írás.

– Előszeretettel olvastam mindig, Mircia Dumitrescu is nagy bibliofil ember, ami azt is jelenti, hogy könyveket, művészi köteteket készít. Ugyanezen okból rengeteg írót, költőt ismert, és velünk is megismertetett. Ráadásul nem volt köztünk irigység, nem ugyanazon a területen alkottunk, ki tudtunk lépni a komfortzónánkból is egymással beszélgetve. Ezért illusztráltunk verseket az egyetem alatt, például egyszer Kányádi Sándor Függőleges lovak című versét választottam, utána a diplomamunkám is ezzel a címmel készült. Dumitrescuval egyetértettünk abban, hogy kongeniális kell legyen az illusztráció a szöveggel.

Mindig úgy akartam illusztrálni, hogy összefüggjön a két alkotás, de önálló munkaként is működjön az illusztráció.

Nagy segítség volt, amikor Egyed Péter felkért A Kurszk balladájának illusztrálására. Figuratív képzőművész vagyok, de ott rájöttem, nem lehet kifejezni, hogy 23 ember egy szűk szobában, teljes sötétségben várja a halált. Itt kezdtem el a nonfiguratív felé fordulni, mely most a Háború anatómiájában is visszaköszönt, ezt neki köszönhetem. Egy adott pillanatban ez is segíti a művészi fejlődést, a személyes komfortzónából kiléptet. Ezért szeretek illusztrálni, mert olyan gondolatokra, kísérletekre kényszerít, amiket lehet, hogy később vagy másképp csinálnék meg.

Aztán 2014-ben Erőtánc címmel az Éjbeomlás sorozatomról Dragomán György írt néhány novellát, utána Markó Bélának készítettem 15 fejet, és, noha eredetileg haikuban gondolkoztunk, csak annyit jelzett, hogy feladtam neki a leckét, és szonettkoszorúval válaszolt a képekre, melyből a Passiójáték című könyv született. Mindkét könyv a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában jelent meg.

– Az együttműködést közvetlen pályatársaiddal is fontosnak tartod. Van olyan csoportosulás, alkotóközösség Székelyföldön, amely sikeresen alakítja, szervezi a kulturális életet?

– Remeteként élni lehet, és sokan csinálják is, ki lehet vonulni a művészeti világból és azon kívül alkotni (természetesen ez nem tévesztendő össze az alkotói magánnyal), de így nehéz érvényesülni és eljutni a közönséghez.

Ezért jobb csoportban együttműködni, ennek legnagyobb felismerője pont egy székelyföldi ember, Barabási Albert-László hálózatkutató.

Egy csoportot ragadnék ki, mely sikeresen és igényesen építkezik, a sepsiszentgyörgyi Magma, ahol a város is abban a szerencsés helyzetben van, hogy kialakult/kialakítottak egy kultúraszerető és főleg kultúraértő közönséget. Követendő példa lenne ez mindenki, főleg a döntéshozók számára, hogy megnézzék, megértsék, ott miként csinálták.

– Milyennek látod a lehetőségeket, bekapcsolódhat-e, elérheti-e egy művész Székelyföldről a világ körforgását?

–Nehéz elérni, mert Székelyföld periféria, ha a művész nem mozdul ki, akkor itt helyben sok minden nem fog történni. Meg lehet hívni művészeket, és el is jönnek személyes barátságok alapján, de egy kiváló művész általában megkérdezi, hogy előtte kik állítottak ki, és ha nem tudunk felmutatni bizonyos szintet, akkor nemet is mondhatnak, erre volt már példa nálunk is.

– Művészeti vezetője vagy az Új Kriterion Galériának. Milyen a galériák világa nálunk?

– Az Új Kriterion Galériáért köszönetet kell mondanom Hajdu Áronnak, nélküle a galéria sem lenne. Ez lassan kultúrtörténetet csinál, most júliusban nyílt a 45. kiállításunk, melyekhez mind egy-egy kis katalógus is kiadásra került.

Ez számottevő dolog, de ettől még nehéz elérni a közönséget, és nem is feltétlenül az emberek a hibásak, hisz nem részesültek nevelésben, nem értik, mit jelent egy kortárs képzőművészeti alkotás.

Akiket pedig idehozunk, nem a megszokott motívum- és jelrendszert hozzák, hanem friss, mai témákat. Ezért van kiváló pozícióban Sepsiszentgyörgy, ott a társművészetek is nagyon erősek, ezáltal a befogadó közönség is nyitottabb.

– Mesélnél az olvasóknak a terveidről?

– Egyelőre dolgozom tovább a Háború anatómiáján, a sorozatot idén már ki is állították a mogosoaiai kastélyban. A közelmúltban rengeteget utaztam, az év második felében a műteremben tervezek több időt tölteni.

Részegh Botond festőművész 1977-ben, Csíkszeredában született, a képzőművészeti líceum után Bukarestben, a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végezte tanulmányait, doktori iskolába a budapesti Képzőművészeti Egyetemre járt. Számos hazai és magyarországi kiállítása mellett az egyik legaktívabb székelyföldi művész külföldön, munkái többször szerepeltek galériák kiállításain az Egyesült Államokban, Ausztriában, Németországban, Finnországban stb. Előszeretettel dolgozik együtt írókkal, költőkkel, jelenleg Csíkszeredában él és alkot, az Új Kriterion Galéria művészeti vezetője.

Bálint Tamás