Megvan még az ábeles furfang? Ahová, akik közé születik, azzá lesz: a székely gyermek
Talpraesett? Furfangos? Huncut? Gyakorlatias és természetközeli? Olyan, mint a szülei, vagy okosabb? Mennyire nyitott a világra? Milyen kihívások elé állítja a felnőtteket? Fontos-e, hogy ismerje saját nyelvjárását? Egyáltalán milyen is a mai, 21. századi székely gyermek? Ezt próbáltuk körüljárni néhány nézőpontot felvillantva.
A csíkszeredai József Attila Általános Iskolában az intézmény egy névtelen támogatója néhány éve létrehozta a Székely Furfang Díjat – könyvutalvány, pénzdíj és Székely Furfang játék is jár vele –, amelyet évről évre egy olyan végzős nyolcadikosnak ad át a tantestület, akiről úgy gondolja, hogy csavaros észjárású, huncut, jó humorú, de tisztelettudó.
Valahogy így tudnám jellemezni ezeket a gyerekeket, minden 21. századi felvértezettségükkel, ami a telefonhasználatot és a csak úgy koslatunk a városban céltalanul jelenséget is magában foglalja. De ugyanakkor tisztelettudó, egészséges értékrendje van, tudja, hogy mi a rossz, mi a jó” – vázolta fel Ferencz-Salamon Alpár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola igazgatója, amikor a városi székely gyermek jellemzőiről kérdeztük.
Úgy véli, az átlagos székely gyermek nem feltétlenül tehetős családból származik, nem kap meg mindent első kérésre, többnyire többgyermekes családban nő fel, és a nagyszülőkön keresztül vagy szülei foglalkozása révén kötődik a vidéki élethez is. Emellett létezik a 21. századi székely gyerek is, akinek többnyire megvan mindene, nehezebben köszön előre, van olyan is, aki az iskolában sajátítja el ezt, de egyébként könnyen tanulja meg a tiszteletet. Nyitott a felnőttek iránt, nyitott az újszerűség iránt, de hamar bele tud unni dolgokba.
„Hozzátenném, hogy közepesen tanul, de érdeklődik minden iránt, nyitott a világra. Fiúgyermekként későn érő típus, aki szeret elmatatni a dolgokkal és akinek az érdeklődési köre és az új felé való nyitottsága majdnem borítékolja azt, hogy később kitartásával sikeres ember tud lenni.
Kérdésünkre, hogy mivel sokan igencsak zárkózottnak emlegetik a székely embert, miként működnek a közösségben ezek a gyerekek, mennyire nyilvánulnak meg szívesen nagyközönség előtt, az igazgató elmondta, ilyen szempontból sokat számít a családi, szociális környezet, ahonnan származnak. Az, hogy ott mennyire megengedett bármilyen fajta megnyilvánulás. Az is befolyásolja, hogy az adott iskolában milyen a hangulat, mennyire formális a viszony a felnőttek és a gyerekek között.
„Mi igyekszünk azt hangsúlyozni, hogy bármikor, bármilyen témában számíthatnak a felnőttre. Ilyen viszonyrendszerben nincs visszafogottság, ami a gyerekek nyitottságát illeti, ugyanakkor rendezvényeinken a fellépési lehetőségek nyitottá teszik a gyerekeket. Az iskolai környezet sokat számít abban, hogy milyen értékrendet képvisel az emberi kapcsolatokban az adott közösség.
Ez persze helyenként változhat. Ez az a generáció, amely rendesen feladja a leckét abban, hogy másodpercek alatt kinyilvánítja véleményét mimikában vagy hozzáállásban, ha valami unalmas. Ezért a felnőtt állandóan feladatot kap, hogy érdekfeszítőbb, közvetlenebb vagy újszerűbb legyen. Ez nagy feladat egy felnőtt számára, de ennek a generációnak ez a provokációja, a szó jó értelmében” – magyarázta Ferencz-Salamon Alpár.
Sokféle gyerek van már falun is – mutat rá Ravasz Réka. Az alcsíki faluban tanító tanárnő szerint noha egyre kevesebben, de vannak még olyan gyerekek, akiknél otthon teheneket, lovakat tartanak, szeretnek mezőre járni, dolgozni, erdőre menni fáért. „Ezek azok a gyerekek, akik nagyon segítőkészek, gyakorlatiasak, tisztelettudóbbak, sok mindent rájuk lehet bízni. Aztán van egy olyan réteg, akik otthon segédkeznek, de már úgymond meg vannak kímélve, hogy inkább tanuljanak. És vannak azok, akik nem bírják elviselni az istálló szagát, nem foglalkoznak állatokkal, és inkább a számítógépes játékokat részesítik előnyben. Ez inkább kirándulásokon látszik. Ha fát kell gyűjteni vagy vágni, kevesen értenek hozzá. Egy-kettő ügyes, a többi kényeskedik.” Úgy véli, az az elképzelés, hogy a székely gyermek furfangos, talpraesett, már nem annyira találó.
Kozma Attila színész, humorista szerint általában romantikus szemszögből látjuk a székely gyermekről kialakult képet, és a valóság már nem ezt tükrözi. „Amit én látok, egyáltalán nincs szinkronban azzal, amit emlegetni szoktak, hogy itt mindenki milyen okos és emiatt a gyerekei is milyen okosak, tűzrőlpattantak és csavaros eszűek. Valószínű, hogy én is inkább a rossz példát látom meg, de mikor még voltak hajdanán a fellépések, és most, mikor elég sok gyermeket látok játszótereken, óvodában is akár,
A szülők persze mindig jót akarnak, hogy idegenekkel nem szabad szóba állni stb., de erre a gyermek úgy meg van ijedve, hogy ha elgurul a labdája és egy idegen visszaviszi, attól sem meri elfogadni. Értem én, hogy óvni kell a gyereket, de ez már a paranoia szintjét súrolja. Pontosan emiatt lesznek a gyerekek agresszívek, mert annyi tiltás veszi körül őket, hogy nekik nem jut tér önkifejeződésre. Nálunk az »ülj szépen«, »viselkedj szépen« intervallumban van a gyereknevelés. A hagyományok tisztelete ezen a vidéken nagyon összefonódik a vallásossággal és a vallási ünnepekkel, amelyek nyilván jó dolgok, de a gyereket csak pár dologra készítik fel. Nem nagyon tanítják meg más helyzetekben viselkedni, esetleg arra, hogy vedd el, mert ha nem, akkor elveszi más. Illetve arra, hogy nem kell megtanulni a román nyelvet. De valójában ezek a gyermekek inkább megfélemlített és űzött gyermekek.”
Hozzátette, emiatt nem nyitottak a gyerekek, és a példát a szülőktől veszik. Ezt csak tetőzi, hogy mivel nem veszik komolyan őket, bezárkóznak, és egymással sem találják meg az összhangot. „Persze vannak jó példák is. De a gyereket komolyan kell vegye a szülő, áldozzon fel a kényelméből, még ha épp szivarozni valója vagy facebookozni valója is van, azt tegye félre. Mert a gyerekek mindig azt csinálják, amit a szülőktől látnak. Nagyon sok, korlátok közé szorított gyermeket látok, nehezen lehet velük beszélgetni, nehezen oldódnak fel, nehezen mondanak magukról bármit. Sőt néha furcsának veszik azt, ha kérdezel tőlük valamit.
– foglalta össze meglátását Kozma Attila.
A székely gyermek nem születik hagyományápolónak vitézkötéssel vagy nemzeti zászlóval. Ahová, akik közé születik, azzá lesz. Az ideológiák, azok megfogalmazása később történik, inkább a felnőttek kényszere. A gyermeket környezete itatja át identitástudattal, az elődök kultúrája iránti tisztelettel, hagyományos és népi értékeink ismeretével – hangsúlyozta András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója. „A gyermek, a fiatal azonban oda megy, oda vágyik, ahol jobb neki. Persze létezik manipuláció. Minden ideológia hiábavaló, ha nincs köszönő viszonyban a valósággal.
Most az én generációmon múlik, hogy milyen Székelyföldön az élet, az identitás, a hagyományápolás, az ősök kultúrájának ismerete, egyáltalán az élet. A gyermek csak beleszületik. Attól függően, hogy itt miként él, vállal székely vagy más identitást. Bizonyára lenne genetikai, ezoterikus, bartóki vagy akár nemzetibb megközelítése is a kérdésnek, de
Lehet, hogy nem lenne itt semmi hátrányunk, ha lemondanánk az ősök kultúrájáról, identitásáról, hagyományáról. Miknek, kiknek nevezzük azokat, akik minket alattomos módszerekkel, nyilvánvalóan erre kényszerítenek? Mondom ezt, mert aggódom, féltem a jövőt, és cselekszem is azért, hogy jobb legyen. Az senkit ne bántson, hogy vagyunk, akik vagyunk!”
Mint mondta, a közelmúltban szervezett rendezvényeiken, a Csűrdöngölőn, az Ezer Székely Leány Napján ezernyi gyermekkel, fiatallal találkozhattunk, akiknek identitása biztos alapokon nyugszik. Ezek a találkozások hitet adnak abban, hogy van esély a nemzeti identitás megtartására. Valamelyest azt is lehet pozitívan értékelni, hogy az elnyomás folyamatosan ébren tart – summázott az igazgató.
Helye válogatja, hogy mennyire ismerik a székely gyermekek saját nyelvjárásukat. A városokban rosszabb a helyzet, a falvakban jobb, egyszerűen azért, mert ott ösztönösebben beszélnek még az emberek – fejtette ki Sántha Attila, József Attila-díjas költő, író, a Bühnagy székely szótár, és a nemrégiben megjelent Székely szótár küssebb s nagyobbacska gyermekeknek és cinkáknak kötetek szerzője.
Egy tavaly zárult, négy ország tanárait vizsgáló kutatás szerint a magyartanárok 35–50 százaléka hátrányosan diszkriminálja azokat a diákokat, akik nyelvjárásban beszélnek, és ennek komoly szerepe lehet a gyerek iskolai sikertelenségében és a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásában is – mutat rá a nyest.hu. Sántha Attila erre reagálva elmondta:
„Fejétől büdösödik a hal, ugyanis tanáraink jó részét még úgy nevelték az egyetemen, hogy az irodalmi nyelv a szép, minden egyéb rossz. Ha pedig a gyermeket büntetik – akár öntudatlanul is – azért, mert azt mondja, »mü es« (a „mi is” helyett), akkor az kétszer is meggondolja, hogyan szólaljon meg legközelebb. És ez nem csak mai jelenség, szegény Illyés Gyula is így járt volt annak idején. És ugyanúgy tönkretesszük gyermekeinket, mint Illyés Gyula tanára, ha meg akarjuk változtatni a tájszólásukat” – figyelmeztetett.
Kiemelte, ha a székely lemond a tájszólásáról, akkor az identitása is gyengül, gyermekek esetében lehet, hogy ki sem fejlődik. Ennek következménye pedig az lesz, hogy szüleit, nagyszüleit idegenként fogja fel, akikkel nincs egyazon közösségben.
„Szóval a szülők segíthetnek a tanárnak a tájszólás leküzdésében, de gondolják meg kétszer is: egy idegen gyermek lesz a házukban.” Kérdésünkre, hogy miért tartotta fontosnak egy csokorba gyűjteni és megmutatni, vagy akár visszatanítani a mai gyerekeknek a székely szavakat, elmondta, azért, hogy ő és a gyermekei ne legyenek idegenek egymásnak. Éppen ezért olyan formát gondolt ki erre, amit hatásosnak vélt: e „székely tankönyv” egyben kalandregény is, felhívás egy utazásra, melynek során titkokat oldunk meg, és észrevétlenül meg- vagy visszatanuljuk őseink „titkos nyelvét”.
„Nálunk, székelyeknél a nyelv az, ami formálja az észjárást. Ha pestiesen beszélünk, már nem tudunk furfangosak, csavarosak lenni, mindaz, ami a székelységet meghatározza. Tartok attól, hogy a rajzfilmek nyelvével én sem tudom felvenni a harcot – viszont legalább próbálkozzunk egy utolsó csatát vívni a nyelvjárás megmaradásáért…”
„A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanuló biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között.
– Mondd is, amit csinálsz – szólt hozzám a tanár.
– Egyenest húzok a bé és áff pontok között – feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. – Mi között?
– A bé és áff pontok között – ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.
– Nem áff, hanem eff.
– Igenis.
– Mondd ki, hogy eff.
– Áff – mondtam tisztán és félreérthetetlenül.
– Nem áff! Mondd, ahogy kell.
Hallgattam…
– No, mondd hát – s a nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.
– Mi lesz?
– Áff – nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály felröhögött.
– Hová való vagy? – kérdezte a tanár.
– Pusztai! – kiáltotta valaki…
A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?
– Holnapra megtanulod a helyes kiejtést – mondta egy kicsit türelmetlenül. – És jelentkezni fogsz.
(…) Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi nem jött ki a számon.
Elég hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból.
Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava...
Hirtelen kimondhatatlan fáradtság uralkodott el rajtam, erre emlékszem.”
Illyés Gyula