Kiss Judit 2019. július 09., 08:22

Hogyan magyarázzuk a bizonyítványunk?

Bár e cikk írásakor még nem ismerjük az idei vizsga óvások utáni eredményét, az összképet minden valószínűség szerint nem fogják lényegesen árnyalni a végleges adatok. Egymás mellé sorakoztathatjuk, összehasonlítgathatjuk az utóbbi években született, számszerűsített eredményeket, de attól még nem leszünk boldogabbak: oktatási rendszerünk madártávlatból kivetülő egyik tükre, végterméke hasonló ahhoz, mint amivel a korábbi években is szembesülhettünk. A számok kisebb-nagyobb eltéréssel az előző években is hasonlóképpen alakultak, idén épp nem 69 vagy 64, hanem 67 százalék körüli azok aránya, akik átmenőt szereztek az érettségin.

Ha az oktatási szakértők tüzetesen megvizsgálják, miért alakulnak ekképpen az iskolaéveket lezáró megmérettetés eredményei, megnézik, évről évre hány a színtízes, és hány a bukdácsoló, valamint hogy az egyes megyék, iskolák, etnikumok, tantárgyak esetében miként alakulnak a számok, biztosan sok mindenre fény derülhet, akár olyasmire is, ami meglep, elgondolkoztat, vagy esetleg irányt mutathat a jövőre nézve. Persze akkor mutathat valóban irányt, ha a számokba kapaszkodva hiszünk abban, hogy az érettségi tényleg tükrözi a diákok felkészültségének, tudásának mértékét, és alkalmas ennek a tudásnak a felbecsülésére. Márpedig kételkedni lenne okunk, hiszen Romániában rengeteg kérdés merül fel a követelményrendszer egészét, a kimeneti vizsgák mérvadó voltát, sőt az oktatás minőségét illetően.

Képlékeny és bizonytalan az egész rendszer „talaja”, módosítások, változtatások történnek szapora ritmusban egyazon tárcavezető regnálása alatt is. Nem kell erre ékesebb példát hozni, mint régi, „jól” bevált és jelenleg is épp a bársonyszékben trónoló Andronescunkat, aki szinte hetente előáll valami újjal, ami szerinte végre végleg jó irányba terelné, megreformálná a rendszert. Aztán ott a sok, régóta pusztán csak hangoztatott, de gyakorlatba nem ültetett szlogen, mint a „versenyképes oktatás”, „gyermekközpontú tanítás”, „kevesebb információmennyiség”, „alaposabb tudás” és így tovább. Ezek egyelőre legtöbbször csak üres fogalmak maradnak, így nem csoda, hogy egy helyben toporog az oktatás, kézzelfogható, jelentős előrelépések nem észlelhetők. Ha a most érettségizettet kérdezzük, nagy valószínűséggel ugyanazt feleli, amit jó pár éve felelhettek, és azóta is felelhetnek a végzősök: csak ritkán volt jó iskolába járni, alig várták, hogy vége legyen; kényszer, „szükséges rossz” volt bármelyik iskolai megmérettetés. Ha a tanárt kérdezzük, azt a választ kapjuk, hogy évről évre egyre gyengébben teljesítenek a gyerekek, egyre kevésbé és kevesebben törekszenek a valódi tudás megszerzésére, a pedagógusok munkája pedig a 12 év alatt nagyon sokszor csak falakra hányt borsó.

Ilyenkor, érettségi táján mindenki – vizsgázók, tanárok, iskolák, elemzők, szakértők, minisztérium – Karinthy megfogalmazásával élve „magyarázza a bizonyítványt”. Természetesen ahányan annyiféleképpen. És persze minden egyes magyarázatnak megvan a maga kontextusa, a magyarázat lehet helytálló, ferdítő, felületes, megalapozott és így tovább. Egy dolog azonban bizonyos. Jó lenne határozottan tudatosítani magunkban: nemcsak felsőbb, miniszteri szinten történő döntésektől és nem is föltétlenül az érdemjegyektől függ, hogy miképpen és milyen tudással tarisznyálja fel a diákokat az iskola, valamint hogy mire lesz majd elég ez a tudás. És amikor magyarázunk, azt is jó lenne szem előtt tartani, hogy tulajdonképpen mit is bizonyít a bizonyítvány, illetve milyen jövőkép irányába terel a magyarázat.