Bálint Eszter 2019. július 08., 09:51

Mindennapi bizonytalanságaink

Nézzük csak az elmúlt napok híreit. Nyolc éve nem látott mélységbe süllyedt az állami költségvetés hiánya, ami főként a közszférában nyújtott béremeléseknek és a nyugdíjpont tavalyi emelésének tudható be. A kormány képviselői viszont nyugalomra intenek, és azt mondják, nemhogy nem fogja meghaladni a deficit a kritikus 3 százalékot, lesz pénz az év második felére beígért nyugdíjemelésekre is.

Adakozásra akarja ugyanakkor kényszeríteni a magánszférát is egy törvénytervezet, ami differenciált minimálbért vezetne be, vagyis míg egy szakképesítés nélküli munkás bruttó 2080 lejes minimálbért kapna, egy szakképzett munkás vagy egy érettségizett munkavállaló 2500-at, egy felsőfokú végzettséggel rendelkező alkalmazott pedig legalább ennek kétszeresét, vagyis bruttó 5200 lejt. A tervezetet 38 képviselő írta alá – a PSD, a PNL, az USR, az ALDE és az RMDSZ részéről –, sőt Marius Budăi munkaügyi miniszter is. Ehhez most inkább nem is fűznénk túl sok kommentárt, hiszen ki az, aki tiltakozna a nagyobb fizetés ellen, de azért az sem mindegy, hogy milyen áron, és mit ér a nagyobb bér, ha az tömeges elbocsátásokkal jár, vagy a cég csődjéhez vezet.

És miközben a kormánypárti politikusok nagy garral hangoztatják, hogy mindenre van pénz, saját maguk tehetetlenségéről és az anyagi erőforrások hiányáról rántják le a leplet az olyan jogszabályjavaslatokkal, mint a „hálatörvény”.  Ahogyan a Krónikának nyilatkozva Péter László szociológus is felhívta a figyelmet, azt, hogy ma milyen problémákkal kell az idős személyeknek szembenézniük, közvetett módon az állam okozta, hiszen a fiatalok nagy része nem ment volna el nagyobb kereset és jobb élet reményében, ha itt megkapja ugyanezt. És arról sem a mai munkaképes generáció tehet, hogy hiába a sok emelés, még mindig olyan alacsonyak a romániai nyugdíjak, hogy az alapvető szükségletek kielégítésére sem mindig üti a széle a hosszát. Magyarán, a javaslat a polgárokra hárítaná azokat a feladatokat, amelyeket az államnak kellene ellátnia.
Ahogy történik ez ma is számos esetben. Például ott van az elméletileg ingyenes egészségügyi ellátás, ami korántsem az, s itt nemcsak a hálapénzre gondolunk.

Vagy ott van a mai húszas-harmincas-negyvenes generáció felett Damoklész kardjaként lebegő bizonytalanság, nem hiábavaló-e minden olyan lej, amit az államkasszába fizetünk be, mert öregkorunkban mi abból már biztosan egy banit sem látunk viszont nyugdíjként. Maximum örülünk, hogy szüleinknek, nagyszüleinknek jut egy kevés, de mint már említettük, az is sovány vigasz.

Jogosan merül fel tehát ilyenkor a kérdés, hogy miért kell nekünk azt a sok adót befizetnünk, ha állandóan azzal kell szembesülnünk, hogy az állam rossz gazda, még a minimális szociális háló biztosítását is a nyakunkba varrná, és mindennek nem az az oka, hogy az épülő autópályák emésztik fel a pénzt. Félreértés ne essék, senkit sem akarunk az adófizetés megtagadására uszítani, és mi magunk sem készülünk hasonló drasztikus lépésre. De olyan jó lenne végre látni, hogy nem (csak) egy feneketlen zsákot gyarapítunk. Sajnos azonban ez továbbra is hiú ábránd. Marad a kormányzati szintű kapkodás. És a mindennapi bizonytalanság annak kapcsán, hogy mit hoz a holnap, megint milyen képtelenséggel rukkol elő a kormány.