Az alkotás mint őszinte magánügy: beszélgetés Botár László festőművésszel, grafikussal, formatervezővel
Botár László azon öntörvényű alkotók közé tartozik, akik számára a festészet létforma. Sőt azt is bevallja, nem a végeredmény a fontos, hanem az a varázslatos folyamat, amely alkotóvá teszi azt, aki dolgozik.
– A képzőművészeti iskolák után ipari formatervezéssel, majd reklámgrafikával foglalkozott, azonban már sok-sok éve elsősorban festő.
– Indítsunk a formatervezéssel. Ha maradunk annak formát teremtő, helytelenül redukáló értelmezésénél, akkor választ kapunk arra a jelenségre, hogy miért is szaporodtak el manapság a dizájnerek. Sokan lettünk, sokfélék, és hígul a szakma is. Az életutamat talán a ’90-es év euforikus demokrácia-felvillanása irányította, na meg én is egy keveset.
Más utakat kellett keresni, és ekkor jött a magánvállalkozás, ahol a lehetőségekhez mérten próbáltam a szakmámból megélni. Belsőépítészeti munkálatokat vállaltam, arculatterveket, grafikai terveket készítettem, mindmáig hébe-hóba vállalok ilyen jellegű munkákat is. Közben reklámmal is foglalkoztam. A reklám az a terület, melyet szívesen feladtam, nem igazán való egy funkcionalista szemléletű tervezőnek.
Mostanság a Hargita Megyei Kulturális Központnál dolgozom, ahol megtaláltam a számításomat, maradva a tervezőgrafikánál, ami célirányos, szakmai szervezőmunkával egészült ki. Az intézményes keretek közti, jogosan szakmainak nevezendő tevékenység mellett azonban
– Miért, miként tolódott át a hangsúly az autonóm alkotási szférára?
– Ki szeretném vetíteni mindazt, ami őszintén foglalkoztat a mindennapokban, értelmezni a jelenségeket vagy akár az érzelmeket, válaszokat keresni ezekre, valamint kísérletezni újszerű plasztikai megoldásokon. Na meg létformámmá is vált, és szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakmám, a hivatásom és a hobbim ugyanaz.
– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége? Kik egyengették az útját, kiket tekint mesterének?
– A sors iróniája, hogy a csíkszentkirályi óvodában az első figyelemre méltó dicséretet egy gyurmából megformázott traktorra kaptam Piroska óvónénitől. Hát nem a traktorgyárban kötöttem ki a főiskola elvégzése után? Igazából ez egy kényszerhelyzet volt, mert annak ellenére, hogy országos elsőként végeztem Kolozsváron, az akkori konjunktúrában a hazafele tekintgetés, a „nem máshol éhezni” kényszere vezérelt. Az elemi iskolában rajzolgattam, de az igazi irány később mutatkozott meg. Ötödik osztálytól Márton Árpád, Gaál András és Ferenc Ernő tanárok terelgettek a frissen létesült művészeti iskola felé. Megtisztelő számomra, hogy mostanra alkotótársukká fogadtak. A néhai Sövér Elek is részese volt művésszé érésemnek.
Ha nincsenek ezek az atyai irányítók, nem kerülhettem volna a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolába, amely akkortájt Erdély legerősebb művészeti nevelőközpontja volt. Itt csak véletlenszerű felsorolással említeném nagyszerű tanítóimat, akik folytatták a szakmára és emberségre nevelésünket: Nagy Pál, Barabás Éva, Török Pál, Hunyadi László, Kiss Levente, Datu Victor, Molnár Dénes és végül, de nem utolsósorban Bordi Géza sulykoltak belénk, diákokba olyan ismereteket, amelyek túlnőttek az alapokon, és jóformán szakmát adtak a kezünkbe.
Senkit nem szeretnék kihagyni formálóim közül, ugyanis többek voltak ők, mint tanárok. Ez egy nagy család volt, ahol játszva szívtunk magunkba minden újat. Salvanu Virgil professzor talán a legtöbbet adta hozzá mostani életfelfogásom kialakulásához, de ott volt Kröbl Mária, Cristea Viorica, Cheptea Savel, Szederjesi András, Veress Pál, továbbá Gradea tanárnő, vagy Goldner és Auslender tanárok, vagy akár Pujber, a mester.
– Hogyan néz ki egy napja a műteremben?
– Szerencsémre nem egyformák a napjaim, az monoton lenne, de vannak közös elemek. Igazából délután tudok elmélyülni a dolgaimban és visszavonulni a műtermembe, de ez sem szabály, mert ha éppen a családdal szeretnék lenni, akkor azt teszem, vagy strandra megyek, akár sízek vagy sétálok, emberekkel találkozom.
Ha így mész alkotni, nem fogsz senkit plagizálni, hanem megleped a nézőt saját magaddal. Ha pedig magad is meglepődsz, jön a jóleső érzés, mely csak a tiéd. Ez a kreativitás, és nem a manapság minden területen hallható „legyetek kreatívak” üres szlogenje. A rendszer biztonságot ad, és nélküle nincs érthető kommunikáció. Ha nem állítasz fel magadban rendszereket, érthetetlenné válsz, ez a művészetben hatványozottan érvényes.
A műterem számomra egy kis magánzug, ahol a néha csendes, máskor hangosabb dzsesszzene, vagy bármilyen instrumentális zajforrás (ahol a szöveg nem vonja el a figyelmemet) kellő hangulatot képes teremteni a teljes összpontosításhoz. Egy alkalommal még a zenét is kikapcsoltam, kellett a csend, mert ténylegesen alkotni akartam. Néha szeretem a látogatókat, de olyankor nincs munka, csak beszélgetés.
– Eszerint nem lehet „vasárnapi” alkotóként, félszívvel művészetet csinálni. Van-e helye ebben a rendszerben például egy hosszabb „alkotói válságnak”?
– Ha valaki ki meri mondani magáról, hogy alkotóművész, az nagy felelősséggel jár, mert azt állítja, ez az életformája, és őszintén, analitikusan kémleli a környezetét ahhoz, hogy ihletet meríthessen belőle, és képes legyen újraképezni ebből egy másik, egyéni valóságot. És ez nem is fárasztja őt, hanem csak egyszerűen megkülönbözteti másoktól. Itt nyer érvényt a rendszer, segít, hogy elemezni, ellenőrizni tudd magad. Tegnap, munkáimat nézegetve, elgondolkodtam azon, melyek azok az alkotások, melyeknek bemutatásával helyes képet alkothat az olvasó rólam. Egy elemzés lett a vége.
Ha netán megfeneklünk, a szakmai tudás és a tapasztalat kisegít. Néha a tapasztalatcserék, építő jellegű beszélgetések ébresztenek rá váratlan megoldásokra. Ezért is előnyös néha közösségekben, alkotótáborokban dolgozni. Hosszabb alkotói válságnak szerintem nincs helye, azonban a munka olykori szüneteltetése néha valós igény lehet.
– Milyen technikával dolgozik legszívesebben? Hogyan készül el egy végleges, aláírható kép? Ha nincs is kész recept rá, vannak módszerei, amellyel az ihlet, az alkotásra hangolódás elősegíthető?
– Kedvenc technikáim a pasztell, az akril, néha az olaj, de előszeretettel használom vegyesen is ezeket, nem riadok vissza semmiféle bizarr keveredéstől vagy új technikától sem. A végleges képhez szükséges, hogy legyen mit közölnünk, legyen eszközünk hozzá, kellő önbizalom és tudás. Máris kész a kép. Soha nem teszem időtől függővé, addig csinálom, amíg elkészül.
– Jelenleg milyen tervek, ötletek foglalkoztatják, min dolgozik? A legutóbbi csíkszeredai kiállítás után hol találkozhat a közönség a műveivel?
– Május végén fejeződött be a FREE Camp alkotótábor, ahol a szervezésen túl kiadtam magamból, amit régóta érleltem. Úgy érzem, talán befejeztem a Vándorló érzelmek című sorozatomat, mely évekre nyúlt vissza, régóta boncolgatom. Most a Bizarr viszonyok ábrázolás-sorozatra készülök.
Bálint Tamás