Zsögödből a téli olimpiákig – Gál Sándorral, minden idők egyik legjobb romániai jégkorongozójával beszélgettünk

– Mindig hátvéd volt? Melyek voltak játékosi pályafutásának csúcsai?

– Mindig. Védekező hátvéd voltam. 1972-től az ifjúsági, 1974-től pedig a felnőtt válogatott tagja voltam. 1976-ban kijutottam az olimpiára, ahol hetedikek lettünk, majd 1977-ben az A csoportos vébére, ahol legyőztük ugyan az Egyesült Államok csapatát (5–4), de kikaptunk az NSZK-tól (2–3), így utolsók, nyolcadikak lettünk, kiestünk, viszont voltak nagyon jó meccseink.

Védekező hátvédként 5 pontot (1 gól + 4 gólpassz) értem el Lake Placidben. Sajnos klubszinten nem adatott meg, hogy játékosként bajnok legyek Csíkszeredával. Van egy bajnoki címem a Dinamóval, egy idényt náluk hokiztam, amikor katonai szolgálatot teljesítettem.

– Az elmúlt rendszerben a sport nagy lehetőséget jelentett arra, hogy egy fiatal kijusson külföldre.

– Ez akkoriban valóban nagy dolog volt. Kevesen utazhattak külföldre, főleg a nyugati államokba. Nagyon sokan azért fogtak neki sportolni, mert a sport lehetőséget adott nekik külföldre utazni. Sokat voltunk edzőtáborokban, külföldi turnékon. Rendszeresen jártunk Ausztriába, Svájcba, a Szovjetunióba, Olaszországba, Franciaországba, Németországba. Nagyon sok helyre meg voltunk híva.

– Soha nem akart külföldön maradni?

– A szívem mindig hazahúzott. Volt ajánlat a Dinamótól, de nem fogadtam el. Rengeteg ajánlatot kaptam külföldről, de én mindig hazajöttem. Például 1976-ban Garmisch-Partenkirchenben a németek komoly összeget ígértek, ha kint maradunk. Voltak ajánlataim Olaszországból, Svédországból, de Amerikából is, amikor kint voltunk az olimpián.

– Gál Sándor híres arról is, hogy jó hangja van, szépen énekel, szeret mulatni, sok nótát tud.

– Nálunk hagyomány volt az éneklés, édesanyám varrónő volt, és amikor dolgozott, mindig énekelt. Tőle tanultam elsősorban. Jártunk bálokba, lakodalmakba, ahol sokat énekeltünk.

– Edzőként hogyan alakult a pályafutása?

– Már 1986-tól edzősködtem Csíkszereda második csapatánál, a Haladásnál. Legtöbbször Basa Jánost helyettesítettem, aki sokat volt a válogatott edzője. A Haladásnál edző és játékos is voltam 1990-ig, amikor megszűnt a csapat. Akkor munkahely és csapat nélkül maradtam. Kimentem Ausztriába dolgozni, amellett jártam rendszeresen edzésekre, de nem sikerült játszanom hivatalos meccseken, mert csak két külföldi léphetett pályára. Volt egy üzleti próbálkozásom is, egy évig Magyarországon dolgoztam.

– Aztán az 1990-es évek végén Mezey Imre lett a klubelnök a Sportklubnál, és felkérte önt edzőnek.

– Igen, akkor egy percig sem gondolkodtam, rögtön elvállaltam. Minden szinten edzősködtem. A válogatottnál voltam az U18, az U20 és a felnőttek edzője is, kértek, hogy legyek vezetőedző, de én egyszer sem vállaltam.

A legfrissebb példa: idén tavasszal az U18-as válogatottal kinn voltunk egy szlovákiai turnén, és utána lemondtam, mert rám erőltettek két olyan regáti játékost, akiknek nem lett volna helyük a csapatban. A Sportklubbal edzőként nyertünk négy bajnokságot és négy kupát. Többször maradtam egyedül az idény közepén, mert valaki vagy elment, vagy elküldték.

– Hogyan látja a csíki hokiutánpótlás helyzetét?

– Sajnos nem a legrózsásabb.

Évente esnek ki gyerekek, minden idényben különböző okok miatt négy-öt gyerek kiesik minden korosztályból, ami óriási érvágás. Van sok ügyes, tehetséges gyerek, de sokat kell dolgozni azért, hogy valakiből hokis legyen. Nem könnyű, mert nagyok az iskolai követelmények is.

– Önök mennyit dolgoztak, mennyit edzettek annak idején?

– Főleg a válogatottnál rengeteget edzettünk, nagyon sokat dolgoztunk. A kluboknál kevesebbet, mert iskolába is kellett menni. De azért mindenki otthon is edzett, készült. Nem dicsekvésként mondom, de a hivatalos edzések mellett sokat futottam, kerékpároztam és hokiztam. Gyermekkoromban hokiztunk a befagyott patakon, később bekérezkedtem edzésekre a Csíkszeredában edzőtáborozó csapatokhoz.

– Gólerős hátvéd volt. Ez minek köszönhető?

– Nem én voltam a leggólerősebb hátvéd, hanem Antal Előd, a hátvédtársam. Legtöbbször vele játszottam hátvédpárt a válogatottnál és a klubnál is.

Én mindig biztosítottam hátul, amikor Előd előre ment. Hátvédként is lehet gólokat lőni, de ehhez kell a csapattársak segítsége, az, hogy dolgozzanak a kapu előtt, takarják, zavarják a kapust.

– Milyen játékos volt Gál Sándor?

– Ambiciózus, agresszív, de megbízható, szívét-lelkét a jégen kiadó játékos. Velem született tulajdonságok, de belém is nevelték. Például a felszerelésért nagyon meg kellett dolgozni, ki kellett érdemelni a jobb korcsolyát.

Nekünk sem, és sok más családnak sem volt anyagi lehetősége felszerelést vásárolni. Soha nem adtam fel a harcot. Játszhattunk az oroszokkal, a svédekkel vagy bárkivel, én mindig bíztam, hittem abban, hogy a meccset meg lehet nyerni. Az agresszív játék kapcsán, amikor fegyelmezett játékot kérek a csapatomtól, időnként eszembe jut, hogy bizony engem sokszor állítottak ki.