Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész Őseink útján című kisplasztikai kiállítását nyitották meg Magyarország kincses városbeli főkonzulátusán.
Nemes András Csaba kincses városbeli képzőművész neve nem hangzik túl ismerősen, inkább mostanság ismerkednek vele még a kolozsvári művészberkekben is. A tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon megnyílt első önálló kiállítása az Uránia-palotában nagy sikernek örvendett, s a tárlatot később a Donát úti református egyházközség nemrég befejezett parókiaépületének közösségi termében csodálhatta a közönség. Az akkori házigazda, Bibza Gábor esperes emlékszik, hogy
Nemes András Csaba jelezte, új utakat szeretne keresni, váltani akar, úgymond elindulni az ősök útján, amit ő pillanatnyi jó poénnak tartott csupán. S most, íme, még fél év sem telt bele, itt az új kollekció a kolozsvári magyar konzulátus kiállítótermében.
Pontosan hét darab – mint tudjuk, a számmisztikának különleges szerepe van a mondák, mesék világában – 30–40 centiméteres égetett anyagszobrocska. Kecskés Tibor konzul, s egyben házigazda köszöntő szavai és Bibza Gábor felvezetése után Egyed Emese méltatja a munkákat – ha jól érzékelem a ritmusát, szabad versben, ahogy egy igazi költőhöz illik.
Szoborról szoborra haladva őstörténetünk s a honfoglalás legendáriumába röpíti a népes s vájt fülű hallgatóságot, de jóval odébb is, hiszen Héphaisztosz, a görög mitológia tűzistene, minden mesteremberek védelmezője mindegyre visszatérő motívum lírai hangvételű bemutatójában.
Megidézi a sámánizmus hiedelemvilágát (Monyók), a középkori énekmondókat (Regös), a Fehérlófia mitikus alakját (az azonos nevű kisplasztika kapcsán). (S arról is szól a fáma, hogy Egyed Emese költő, irodalomtörténész tavaly Kalotaszegen a zsoboki alkotótáborban ismerte meg Nemes Csabát, aki saját bevallása szerint nem a szavak embere, amire Emese azzal nyugtatta meg, hogy amennyiben szavakra van szüksége, rá bizton számíthat – így esett ezúttal műkritikusi kenyérbe.)
Végre közelebbről is megtekinthettük az alkotásokat. Valamennyi szobor talapzatán hangulatában, tematikájában odaillő, rövid, lírai kísérőszöveg található, amelyet a szobrász fia, Nemes Zsolt jegyez – külön ajándék. A különböző égetési technikáknak – raku technika, mint megtudtam – köszönhetően az agyagszobrok némelyike úgy hat, mintha bronzból lenne kiöntve (Hadúr, Ősapám) – itt-ott még a patina is felsejlik rajta –, vagy ébenfából lenne kifaragva (Emese álma), az öreg sámánnak meg mintha fehérben játszana a hosszú szakálla. S talán ez utóbbi, a dinnyepózban guggoló, agg Monyók lopta be leginkább magát a nézők szívébe.
Jakab Márta