Költészetnapi jegyzet a Három király(ok)ról és egyebekről

2019. április 12., 14:51

A verset olvasni kell, és nem papolni róla…

Király Zoltán, Király László és Király Farkas Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István

Mennyivel üdvösebb, ha az ember például a költészet napján (de akár naponta), a reggeli kávé mellé leemel a könyvespolcáról egy-egy verskötetet ­– jelen esetben a három Király(ok)ét: Király Lászlóét, Király Farkasét és Király Zoltánét.

Jó volt fellapozni, belemerülni, lebegni és ellazulni, akár sírni és nevetni, s nem volt jó abbahagyni (mivel szólít a napi kötelesség).

Mindazonáltal egész napomat végigkísérte ez az emelkedett jóérzés, az esti találkozásig, amikor is a kolozsvári magyar színház stúdiótermének nézőteréről (a bágyadt halandó, lám, mégis eljár az ilyen rendezvényekre) szembesülhettem a három Királyokkal, továbbá vendéglátójukkal, Tompa Gábor színházigazgatóval és a verseket tolmácsoló három színésszel: Dimény Áronnal, Marosán Csabával és Laczkó Vass Róberttel.

Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István

A házigazda fejből idézett (vajha, hányan tudunk nem szakmabeliek, kortárs költőtől kívülről verset idézni?) Király László-verssel ütötte le az alaphangot: „Trelleborg felé fut / egy fél fekete eb.” (1980. november 26. – Lech Walesa, Gdansk, Szolidaritás – hangzottak a hívószavak.)

Aztán már önmaguktól peregtek visszafelé az emlékek székelyföldi gyermekkorról, eredetről, ősökről, dédapák és nagyapák meghatározó meséiről, diák és egyetemi évekről, példaképekről, múlt századi kegyetlen évekről, transzilván örökségről.

A két Kiskirály – már maguk is a férfikor delén – természetesen egy nemzedékkel idébbről veszik fel az emlékezés fonalát, s az egy tőről fakadást ugyan nem vetik el, de az apai nyomdokba-lépést már finoman megkerülik.

Ifjúkori verspróbálkozásaikat féltve dugdosták apjuk elől.

Zoltán például a Bréda Ferenc – Bretter György-vonalra esküszik, Farkas számára mintha a `89-es katonaélmények, s a 15 év előtti anyaországi áttelepedés jelentettek volna meghatározó élményt. Szavaikat, akárcsak verseiket – mintha önmagukat sem akarnák túl komolyan venni – többnyire az irónia-önirónia hatja át.

Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István

Bocsánatos bűnömül róhatják fel, de én a három Királyokat mindig is együtt emlegettem a Katonával,

s ezt most sem tehetem másként (évekig szándékomban volt interjút készíteni vele a családjáról, de aztán, hogy úgy mondjam kifutottunk az időből…). Nélküle (Katona Éva színésznő, feleség és édesanya), szelíd, szívós és következetes háttérmunkája nélkül, talán nem így alakult volna ez a költészetnapi díszmenetelés. S lehet, nem is szívesen vett volna részt benne (hiszen `90-es évekbeli fájdalmas mellőzése után, ha jól tudom, messzire elkerülte Thália kolozsvári berkeit), de abban bizonyos vagyok, hogy odafentről, a zsinórpadláson túlról őszinte elégtétellel szemlélte övéit.

Jakab Márta