„Nem a sok, hanem az elég volt az enyém” – születésnapi beszélgetés a hetvenéves Kuszálik Péter marosvásárhelyi bibliográfussal

Publicisztikája vitákat kavart, az írói megalkuvást elemző, Purgatórium című kötete pedig „kivágta a biztosítékot”. A könyv először 2009-ben jelent meg Csíkszeredában, másodszor az Előretolt Helyőrség Íróakadémia adta ki idén januárban. 

– Hogy érzi magát hetvenévesen?

– Köszönöm, minden rendben. Nem vagyok az a kétségbeeső típus, az életkorom pedig egyenes következménye az előző hatvankilenc esztendőnek. Huszonhárom évvel ezelőtt jelent meg a Mörfi című kötetem, annak a fülszövegében leírtam az ezzel kapcsolatos hitvallásomat. A konyhafilozófiám lényege. Murphy törvényei szerint a meccset megnyerni és döntetlent elérni nem lehet, de ez nem zárja ki, hogy örvendjünk a mérkőzés közbeni jó labdameneteknek.

– Talán. Ha megszámolom, hány magyar ember született Erdélyben az utóbbi nyolcvan évben; kész szerencse ehhez a klubhoz tartozni. Továbbá: túléltem néhány nehéz pillanatot. A sebészek keze munkája nyomán száznál több öltés díszíti a bőrömet, kész falvédő. Az operációk tanulsága pedig az, hogy legyek elővigyázatosabb. Három éve letettem a síléceket, elég volt az ötvenöt esztendei száguldozás. Két éve negyedszer is elmentem a spanyolországi El Camino egyik szakaszát bejárni, még bírtam, de nem vittem túlzásba a gyaloglást. Nyáron még kerékpárral járok, de kerülöm a forgalmas utcákat. Szerencsejátékon nem nyertem, mert volt annyi szerencsém, hogy ne kapjon el a nyeremény utáni vágy. Dezső bácsi mondotta magáról, de rám is érvényes:

„két dologtól mentett meg a Jóisten, a szegénységtől és gazdagságtól”. Negyven évvel ezelőtt is volt, s most is van egy-két papírpénz a tárcámban, fizetés/nyugdíj napján.

Engedelmével egy 1833-ban keltezett szomorú jelentésből idézek néhány szót: „Nem a sok, hanem az elég vólt az enyim, mert tsak annyi kellett, a’ mennyit meg-birhattam, és ebben a birtokban Lelkemnek meg-nyugvása meg-maradott.” Ilyen életrecepteket szedegettem össze az elmúlt esztendőkben, s igyekeztem betartani azokat. Harminc éve csak ritkán költött a vekker, s a főnökeimmel se sokat bajlódtam. Az alapítványnál nullszaldós állásom volt: aki fölvett, az rúgott ki. Azt csinálom, amit szeretek, s annyit dolgozom, amennyi jólesik. Az életpályámat ketten kovácsoltuk össze: a Teremtő és én.

– Természetesen. Munka nélkül megvesznék. Délelőtt piac, főzés, ebéd után szundítok egyet, este dolgozom, amikor elcsendesül a környék. Reggel addig alszom, amíg ki nem dob az ágy. Életemnek megvan a ritmusa és az értelme, működik a harmónia. Nem tudom megérteni azokat, akik csak ténferegnek a világban, és nincs mit kezdjenek magukkal. Mostanában többször is hallottam azt a fülbemászó dallamú slágert, amelyben a „kezdjetek el élni” sor a refrén. Szerintem az utolsó napjaikat töltő magzatoknak üzennek, őket biztatják, hogy bújjanak csak elő. De nem azok hallgatják, hanem a negyven pluszos hölgyek. Gyorsan eldöntik, hogy holnaptól élni fognak… Mostanig mit csináltak? Könyököltek az ablakban, és néztek ki a fejükből?

– Sugárzik az elégedettségtől, semmi nem bántja?

– Dehogynem! Az emberi hülyeség. De nem tudom megakadályozni. Régebbecske a javítás, jobbítás szándéka tüzelte a pamfletjeimet, de aztán rájöttem: fölösleges mindenhez hozzászólni.

Ódivatú gyerek vagyok, nem vagyok hajlandó átigazolni a szubkultúra területére. Én még a papíralapú olvasnivalókat szeretem. Nemcsak olvasni, hanem csinálni is. Gyermekkoromban nyári vakációk idején az Utunk szerkesztőségében voltam kifutó, az ott keresett pénzből vettem az első bicajomat. Ott megtanultam a nyomdászat alapjait, s ez később sokat segített. 2003-ban összeállítottam egy emlékkönyvet Kós Károlyról. Mesterpéldányt adtam le a kiadónak: betördelt szöveggel, jól megválasztott illusztrációkkal. No, arra a könyvre még büszke is vagyok, persze csak mértékkel.

– A többire nem büszke?

– Inkább csak elégedett. A saját köteteimnek nem volt leadási határidejük, volt időm szöszölni velük. Akkor bosszankodtam, ha túlléptem a hibák számát. Húsz oldalon megengedek egy betűhibát, elírást, tévedést. A szerkesztett kötetek némelyikét is szerettem, de volt néhány szerző, aki megkeserítette az életemet. S nem is mindent tudtam rendesen megbütykölni, általában időhiány miatt. De még ezekkel a hibákkal is jobban álltunk a kiadói átlagnál. De most nincs idő erről is mesélni.

– Térjünk át a régi-új Purgatóriumra. Hogy indult, és mi lett belőle?

– Harminc éve, hogy lezajlott a főszerkesztő-helyettesek villásreggelije. 1989. december 23-án új címmel jelentek meg a romániai újságok, az erdélyi magyar közélet is megpezsdült. Karácsony után a nép hangja azt suttogta Kolozsvárott, hogy ideje szóhoz juttatni azokat, akik – mellőzöttségük okán – nem kaphattak sajtónyilvánosságot. Kántor Lajos azt mondta akkor: a tiszták hallgassanak. Továbbra is Balogh Edgár mondta meg, hogy mi a tennivaló, és így tovább. Én 1992 júniusában írtam egy cikket az Erdélyi Naplóba, azt a címet adtam neki, hogy „Edgár atya intelmeitől ments meg, Uram, minket”. Végül csak annyi maradt belőle: Edgár atya intelmei. A fejére olvastam azokat a tanácsokat és eszméket, amelyekkel 1944-től 1989-ig etette Erdély népét. Nem dorgáltak meg érte, de nem is dicsértek. Legfennebb hümmögtek. Történt, ami történt, nem követtem mindent, 1998-ban arra figyeltem föl, hogy az RMSZ-ben Fey László védelmébe veszi Erdély hajdani politikai-közéleti hangadóit Gagyi Balla István történész ellenében, aki az 1957-es Korunk cikkei alapján fölemlegette, hogy milyen rettenetes vörös dumák jelentek meg akkoriban. Ebből lett egy kis purparlé, végül úgy alakult a dolog, hogy Kós Anna tévéinterjút csinált a vitácskáról. Fey Lászlót, Kántor Lajost és engem kérdeztek meg, mi elmondtuk a véleményünket, a népek megnézték, ’oszt annyi. Minden ment tovább.

– Vagy mégsem, mert írásaiban folytatta, feldolgozta.

– Egyszerűen untam azt, hogy Gagyi Ballát megdorgálják azért, mert másképp látja a dolgokat. S nemcsak másképp látja, hanem ki is mondja. Kós Anna a tévéinterjú alapkérdésének azt tartotta: „szembe kell-e nézni minden erdélyi magyar értelmiséginek az 1989 előtti múltjával?” Szelíd felkérés az önvizsgálatra, nem egyéb. A vita és kapcsolt részei megjelentek a Mörfi a köbön című kötetemben 1999-ben. Akkoriban már régóta csordogáltak a cikkeim, sajtótörténeti adalék, hogy 1999. október 30-án az én vezércikkemmel indult a Krónika…
2005-ben Stefano Bottoni történész A Hét című hetilapban közzétette azt a feljelentésgyűjteményt, amit 1958-ban négy marosvásárhelyi értelmiségi írt Földes László ellen.

Nekem szép anyagom gyűlt a sajtóbibliográfia cédulázása közben, voltak érveim. A vita nagy hullámokat kavart, több mint hetven cikk jelent meg. Sütő 2006. szeptember 30-án halt meg, így nem érhette meg azt, hogy az 56-os forradalom évfordulóján is megemlegették a nevét, nem éppen dicsérőleg. Egyszerű: fiatalkori bűneinket nem leplezni kell, hanem beismerni és megbánni. Ha nem bánja meg, akkor majd az utókor helyre teszi a dolgokat. Közben 2009-re befejeztem Sütő András életművének bibliográfiáját, amelyből pontosan kiolvasható, hogy miket közölt 1945-től 2006-ig. Ugyanakkor jelent meg a Purgatórium is Sütő András barátainak és híveinek a bánatára. Könyvbemutató, vitaest, szidalmazó újságcikkek, volt minden. Én csak annyit kértem az emberektől: mielőtt leharapják a fejemet, azelőtt olvassák el a könyvet. Ötszáz példány megjelent, elolvasták, megvitatták egymás között, és megnyugodtak. Elfogadták azt, hogy még a nagynak hitt embereink sem tökéletesek. Most az Előretolt Helyőrség Íróakadémia is piacra dobta a könyvet, mert a kiadó vezetője úgy gondolja, hogy a magyarországi olvasókat is érdekli a téma.