Ady Endre és a nyugtalanító kérdések – a költőóriás halálának századik évfordulóján centenáriumi év kezdődött Nagyváradon
A költőóriás halálának századik évfordulóján centenáriumi rendezvénysorozat kezdődött Nagyváradon. A Krónika megkeresésére Balázs Imre József irodalomtörténész úgy összegezte a szintézisteremtő költő életművét, hogy legalább annyira összegző, mint amennyire újító.
Ady Endre halálának századik évfordulóján elkezdődtek Nagyváradon a centenáriumi év eseményei: irodalmi kerekasztal-beszélgetés, a Várad kulturális folyóirat lapbemutatója, a Szigligeti Színház két előadása, valamint a teátrum által kezdeményezett, éjszakába nyúló, vasárnap esti felolvasás nyitotta az Ady-évfordulós ünnepségsorozatot.
{K1}
A költőóriás száz esztendeje, január 27-én történt távozásának napjára
a megemlékezők a halál utáni szellemi továbbélést biztosító és bizonyító eseményeket szerveztek:
a Várad folyóirat rendhagyó, bensőséges hangulatban mutatta be Ady-emlékszámát, Meleg Vilmos színművész, a Nagyváradi Állami Filharmónia főigazgatója Menekülés az Úrhoz címmel a költő istenes verseiből összeállított műsort adott elő a filharmónia Intermezzo vonósnégyesének kíséretével.
A Várad folyóirat Ady-számának bemutatóját Szűcs László főszerkesztő és Tasnádi-Sáhy Péter, az irodalmi rovat szerkesztője eleve úgy vezette be, hogy a megszokott lapszámismertetőktől eltérően
a jelenlévő szerzők és hallgatók felolvashatják írásaikat, vagy beszélhetnek meghatározó Ady-élményeikről.
Érdekes hangulatteremtő elem volt a Szigligeti Stúdió fehér termében a lapszám gazdag illusztrációs anyagának a kiállítása és a hozzászólások is nagyon meghittek voltak. A régebbi és újabb élmények közül kiemelendő a lapszám legfiatalabb szerzőjének, a tizenéves Dimény Andornak tömörségében is nagyon mély érzelmi és értelmi hatásról árulkodó meghatározása arról, miért jelent számára olyan sokat a költő.
A másik kellemes meglepetés egy fiatal váradi zenészpárosnak, Páskuy Tamásnak és Simó Zsoltnak a Ha szeretlek című Ady-vers megzenésített változata. A két kiemelésen túl minden szerző műve külön megemlítendő, a versek, prózai írások, publicisztika csakúgy, mint a nagyon változatos képzőművészeti alkotások. Egy biztos: az évszázadnyi kerek évforduló ellenére a tetszetős külcsínű és gazdag, értékes belbecsű Várad-lapszám egyértelműen igazolja Ady sokat idézett „Ifjú szívekben élek”, az 1918-as, életében utolsó megjelent kötetében verscímmé előléptetett gondolatának igazát: elevenen él ma is minden korosztály szívében.
Meleg Vilmos színművész versösszeállítását az MM Pódium és a filharmónia közös szervezésében mutatta be.
Hiteles átéléssel közvetítette a beteg ember istenkeresését, a halálban való feloldódás vágyát,
kihangsúlyozva Ady nagyon tudatosan megélt, bár az idők során többször vitatott hitének erejét, természetesen nem kerülve meg a közismert vallomást: „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt még úgy rászorulva / Sem élő, sem halott.” A filharmónia Intermezzo vonósnégyese – Florin Avram, Kurucz Tibor, Valer Mînecan és Trendler Mária – a versszövegekhez hangulatilag és hangzásilag nagyon illő zenei kísérettel emelte mindvégig a művészi hatást.
A centenáriumi gazdag programkavalkád további sikeres rendezvényeket ígér, a szervezők az egész emlékév alatt igyekeznek majd kevésbé ismert műveket, illetve a költő életművének újabb és újabb szempontú megközelítéseit az érdeklődő közönség előtt felmutatni. A Várad kulturális folyóirat és a Szigligeti Színház az elkövetkező időszakban több megmozdulással emlékezik majd a költőóriásra: a tervek között szerepel Ady egyetlen drámájának felolvasószínházi bemutatója, Ady-séta szervezése, illetve irodalmi konferencia lebonyolítása.
Ady költészete és költői pályája egy nagy paradoxon. A magyar költészet huszadik század eleji megújítójaként gondolunk rá sokan, miközben legalább annyira igaz, amit már születése századik évfordulója táján is többen elmondtak: hogy legalább annyira összegző, mint amennyire újító. A magam számára ezt a paradoxont úgy oldottam fel, hogy költői munkálkodásában a szintézisteremtőt látom elsősorban, miközben kétségtelen az is, hogy a modern magyar költészeti megújulást általa vette észre a nagyközönség: az ő versei, pózai, gesztusai révén tört át az az újdonság, amely a korszakban, a környezetében más költők munkáiban is jelen volt. Kellett ehhez az áttöréshez egy nyughatatlan, vakmerő alkat, amelyik politikai publicisztikákat is állított a versekben megfogalmazódó kritikai hang mellé: a gondolat és az érzület együtt törte át azokat a falakat, amelyek igazából csak halála után, a húszas években omlottak le, és tették lehetővé, hogy Adyt mindenki a saját költőjének érezhesse magyar nyelvterületen. A „saját költő” viszont az ő esetében azt jelenti, hogy mindenki számára nyugtalanító kérdéseket is feltesz: szembesít olyan érzésekkel, gondolatokkal, hagyományokkal, amelyek mindegyikét nélküle nem feltétlenül éreznénk magunkénak. Nincs mindenre válasza, és nem kell mindenben igazat adnunk neki, de abban sokat lehet tanulni tőle, hogy megérezzük, mi mindenhez lehet köze a kultúránknak és nekünk magunknak: ez a nagyvonalúság talán a legfontosabb a mából nézve.
(Balázs Imre József irodalomtörténész)