„A demográfia alakítja a történelmet” – Adrian Cioroianu: az állam még adós egy, a kisebbség számára is vonzó országprojekttel

Közép- és hosszú távon a demográfia alakítja a történelmet, így azt gondolom, hogy Erdély az 1914–1918-as világháború nélkül is Romániához csatlakozott, közeledett volna – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Adrian Cioroianu történész. 

– Közeledünk a centenáriumi év végéhez. Hogyan látja, méltó volt az eseményhez az idei esztendő?

– Ahogyan az lenni szokott, a félig tele és a félig üres pohár esete áll fenn. Ha az üres felét nézzük, akkor természetesen elmondhatjuk, hogy épületek, intézmények vagy emlékművek születhettek, épülhettek volna. De ehhez egy korábbi összpárti konszenzus szükségeltetett volna, hiszen az előkészületekhez többéves előkészület kell, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy ilyen jellegű megállapodás lehetetlen lett volna abban a Romániában, ahol a politikai környezet már legalább egy évtizede rendkívüli módon repedezett. Úgy tűnik, az egyetlen látványos avatás az idei évben a bukaresti ortodox katedrálisé. Ez legalább egy olyan projekt, amely megvalósult. És most nézzük a pohár tele felét: a centenáriumot méltató politikai diskurzus nagyrészt mértéktartó volt, kerülte a túlzásokat, a szomszédok vagy más etnikumok támadását, a néhány évvel ezelőtt még tapasztalható üres nacionalizmust. Azokat a szerencsétlen kijelentéseket, amelyek a romániai német kisebbséget célozták, azonnal elítélte a sajtó és a politikai közvélemény. Ami szintén pozitív és külön öröm volt számomra, hogy ebben az évben a szokásosnál többet beszéltek a történelemről. Ráadásul többnyire kiegyensúlyozott volt a hangnem a különböző konferenciákon, televíziós kerekasztalokon, ami azt mutatja, hogy az intézetek, múzeumok, egyetemek történészeinek új generációja már egy „kritikus tömeget” képez, amely garantálja a józan vitákat.

– Hogyan jellemezné röviden az elmúlt száz évet? Melyek voltak a legnagyobb sikerek? És a leghangsúlyosabb kudarcok?

– Ezeket a kérdéseket én is feltettem. Született is belőlük egy kötet, amely nemrég jelent meg a Polirom kiadónál Egy centenárium és sok házi feladat címmel.

Ez leginkább a politikai életben tapasztalható „türelmetlenségen” látszik, ahol majdnem senki nem akar két-három-négy évnél tovább tervezni. Az utóbbi száz évben a demokratikus kormányok többsége hasonlóképpen viselkedett. Kivételt ez alól csak a kommunisták képeztek, csakhogy az ők hosszú távú tervei csődnek, homokváraknak bizonyultak. Másrészt nekem úgy tűnik, hogy Románia több szempontból is a XX. század nyertesei között volt, a modernizációtól kezdve egészen a határok alakulásáig. Ami az utóbbi száz évet illeti, Románia ma jóval egységesebb, mint 1920-ban volt. De maradt egy nagy probléma: az egy évszázaddal ezelőtti Romániához képest a mai ország egy reális demográfiai dilemma előtt áll: a születések száma alacsony, a külföldre távozók száma viszont nagy, s ez a gond minden régiót érint, mindegyik etnikum létszáma csökken. Tisztában vagyok azzal, hogy a demográfiai válság egész Európa problémája, beleértve Románia szomszédait is, de úgy gondolom, ez teszi a leginkább sebezhetővé az országot.

– Ha már sebezhetőséget említett: mennyire egységes ország Románia a történelmi régióit összekötő autópályák nélkül?

– Nézze, én tanárként és értelmiségiként a politikai (és geopolitikai) realizmus híve vagyok, így azt gondolom, hogy ami Romániát száz évvel ezelőtt egységes állammá tette, az egy demográfiai realitás volt, amelyet csak megerősített a nemzetiségek politikai súlya, amely meghatározó volt akkortájt. Közép- és hosszú távon a demográfia alakítja a történelmet, így azt gondolom, hogy Erdély az 1914–1918-as világháború nélkül is Romániához csatlakozott, közeledett volna. Ami pedig az infrastruktúrát illeti, Románia lemaradása egyértelmű, de ugyancsak a realizmus jegyében azt mondanám, hogy még nem voltak megfelelő nyomás alá helyezve a kormányok. Ne feledje, hogy húsz évvel ezelőtt egy miniszter azt mondta, Romániának nincs szüksége autópályákra, s az a tárcavezető később két mandátumon keresztül az államfői pozíciót is betöltötte. Mostanság valamennyire változott a helyzet, lásd a civil szervezetek akcióit a Iași-t és Marosvásárhelyt összekötő autópálya megépítéséért. Minél nagyobb lesz a társadalmi nyomás, annál inkább valószínűsíthető a kormányok részéről az odafigyelés és a „szorgoskodás” az infrastruktúrát illetően is.

– A mitológia mennyire van jelen Románia történelmében? Érezhető-e még a Ceaușescu-féle nacionálkommunizmus hatása a tankönyvekben?

– A történelemtankönyvek között vannak jobbak, s gyengébbek, tartalmasabbak és vékonyak, de azt nem gondolom, hogy a Ceaușescu-féle nacionalizmus hatását tapasztalhatnánk rajtuk. Azt sem mondanám, hogy Románia történelme ma mitologizáltabb, mint másoké. Igaz, hogy több európai államban – Magyarországot és Romániát is beleértve – egy új konzervativizmus jelent meg a politikában, a közbeszédben, olykor nacionalista felhangokkal, de a mai Románia mindenképpen jobb, mint a húsz-harminc évvel ezelőtti. Mindegyik román történelmi tartományban vannak olyan fiatal vagy kevésbé fiatal történészek, akik oktató munkájuk során demitologizáltak ott, ahol erre szükség volt, s általánosan kiegyensúlyozták a diskurzust. Nekem úgy tűnik, hogy a mai román történetírás egyértelműen korszerűbb, depolitizáltabb, objektívebb és jobban megírt, mint a három, öt vagy hét évtizeddel ezelőtti.

– Sok erdélyi magyar úgy érzi, hogy provokatív módon kapnak kiemelt hangsúlyt azok a történelmi események, amelyekből a magyarok vesztesként kerültek ki. Olykor úgy érezhetjük, hogy a történelem tálalásakor a magyaraellenes él a döntő.

– Egyértelműen elítélendő minden magyar-ellenes hangsúly a közbeszédben, beleértve a történelmi jellegű diskurzust. Teljesen természetes, hogy a romániai magyarokat zavarja, amikor a románok ünnepei provokatív hangsúlyt kapnak, éppen ezért a román többség felelőssége, hogy megfelelővé, s amennyiben lehet, befogadóvá tegye az összes történelmi ünnepséget. Ahogyan az is természetes, hogy bizonyos erdélyi régiókban élő románokat is zavar, ha a magyarok ünneplései provokatív jellegűek, vagy románellenes élük van. Alapvetően hasonló az érzékenységünk, mivel mindegyikünk többségi vagy kisebbségi bizonyos helyzetekben. Mindenkinek kötelessége, hogy legyen figyelmes és empatikus a másik fél érzékenysége iránt. Nem várhatod el egy magyartól, hogy mindenáron vidám legyen december elsején, amely egy fontos nap a románok számára, de éppen a románság köréből hallani olyan véleményeket, miszerint a jövőben egy másik napot kellene nemzeti ünnepnek választani.

Ugyanakkor a többségieknek és a kisebbségieknek egyaránt elegánsan és hatékonyan lojálisoknak kell lenniük a közjó érdekében.

– Mikor érkezik el az ideje egy magyar és román történészek által közösen írt történelemtankönyvnek?

– Ideális helyzetben a románok és magyarok kölcsönösen üdvözölnék egymást március 15-én és december elsején. De egyelőre még nem vagyunk ideális helyzetben, így aztán az a fontos, hogy holnaptól legyünk együttérzőbbek, megengedőbbek, figyeljünk jobban oda egymásra. Úgy gondolom, hogy egy közös tankönyv tökéletesen megvalósítható, mindkét részről megvannak az erre alkalmas történészek, a különböző értelmezések egymás mellett is megállnák a helyüket. Csakhogy egy közös történelemtankönyv nemcsak a történészeken múlik, politikai támogatás is kell egy ilyen projekthez úgy, ahogyan francia–német vonalon történt. Szerintem Románia és Magyarország kapcsolatainak alakulása jórészt az Európai Unió állapotán is múlik, s ennek kihatása lesz az erdélyi kisebbség-többség viszonyra is. Ha az EU egy működő projektnek bizonyul, közös történelemtankönyvünk is lesz. S kiderül majd, hogy ettől nem szakad ránk az ég.