Alapos hátrány

Ennek az országnak az egyik legnagyobb fájdalma, hogy az eurómilliárdokat nem az aktuális erős emberek, hatalombitorlók ölébe suppantják Brüsszelből, hanem szigorú szabályok, feltételek mellett kínálják fel az elmaradott demokráciák felzárkóztatására. Közben meg ott a másik véglet: tudunk olyan önkormányzatról, amelynek hivatalnokai a 2016-os választások után szembesültek azzal, hogy egyáltalán létezik, mit jelent az uniós pályázási lehetőség.

A sokat bírált európai összebútorozás óriási pozitívuma, hogy főként a történelem taposómalmában felőrölt kelet-közép-európai országok – mintegy fájdalomdíjként az elszenvedett traumákért – jelentős támogatást kapnak a nyugati partnerek által piacgazdaságban felhízlalt nagy közös malacperselyből. A felkínált alapokat ugyanakkor csakis célirányosan, átlátható, lekövethető módon lehet lehívni, szakaszonkénti határidőket betartva, a végén pedig minden egyes centtel el kell számolni. Az Unió által kidolgozott folyamat bonyolult, de működik, más országok pedig maximálisan élnek a lehetőséggel.

Miközben egyes uniós tagállamokban már most azon dolgoznak, milyen módon eszközöljék ki a nekik fenntartott összeg növelését, Románia eddig csupán alig több mint 10 százalékát hívta le a rendelkezésére álló uniós forrásoknak – úgy, hogy a 2014–2020-as ciklus csaknem kétharmadán már túl vagyunk, de még ha a további kétéves „engedményt” is figyelembe vesszük, akkor is már a 2022-ig terjedő időszak felénél járunk. Úgy, hogy a regionális politikáért felelős uniós biztost ez az ország adja. Ráadásul a most leszippantott pénzek egy része olyan összeg, amely a korábbi ciklus végén mutatott tehetetlenség miatt csúszott át a következő periódusra (például az észak-erdélyi autópálya bizonyos szakaszai megépítésére igényelt támogatás).

Igaz, hogy Románia az előző uniós ciklusban végül 85 százalékra tornázta fel a lehívási arányt, de a megbocsáthatatlan felelőtlenség révén elveszített mintegy 3 milliárd euró önmagáért beszél. És ami még szomorúbb: senki sem tanul az elődök által elkövetett súlyos hibákból. De hát hogy is várhatna el bármiféle folytonosságot az ember egy olyan kormánytól, amely saját miniszterelnökei megbuktatásával van elfoglalva, az új kabinet- és tárcavezetők pedig rendre saját, tudatlan, tapasztalatlan pereputtyal pottyannak irodáikba. És akkor minden kezdődhet elölről. Így nem csoda, hogy az önkormányzatok hiába várják a kiírásokat; semmi meglepő nincs abban, hogy a magánvállalkozókat elriasztja az állandó késlekedés, a kiismerhetetlen bürokrácia.

No de fel a fejjel: még mindig jobb, hogy az ország irányítói képtelenek tisztességes, átlátható módon lehívni azt, amit gyakorlatilag ingyen adnak, mintsem az egészet megkaparintsák saját használatra, és azt csináljanak vele, ami akarnak. Mert utóbbi esetben még 10 százalékot sem látnánk belőle.

{K1}