A kommunizmus áldozatai és a ma is élő gyilkos eszmék

Az embertelen és emberellenes kommunista rendszer megérdemelt bukása után közel három évtizeddel – remélhetőleg csak időlegesen – újabb „sikert” aratott, hiszen a kommunizmus bűneit vizsgáló és az emigráció emlékét ápoló intézet (IICCMER) kutatóinak egyelőre nem sikerült rábukkanniuk a rendszer ellen szervezkedő és ezért 1958-ban kivégzett aradi lelkész, Szoboszlay Aladár és társai jeltelen sírjára. Sokakban fölmerülhet a kérdés: egyáltalán miért szükséges anyagi és emberi erőforrásokat áldozni arra, hogy a kommunisták által öt-hat évtizeddel ezelőtt kivégzett emberek földi maradványai után kutassanak. Amikor ezzel rajtuk már úgysem lehet segíteni, és az ország polgárainak jelentős része sem feltétlenül gondolja ezt fontosnak. Az IICMER illetékesei mindennek ellenére elképesztő elhivatottsággal, szinte szent őrültként dolgoznak azon, hogy a kommunisták által kirakatperek nyomán kivégzett vagy a kommunista állambiztonsági szerv, a Szekuritáté pribékjei által a hegyekben levadászott, majd jelöletlen sírba elkapart ellenállók földi maradványait felkutassák.

Igaz, ez valóban nem adja már vissza az áldozatok életét. De családtagjaik – akiket 1989 előtt keményen meghurcoltak – számára hatalmas elégtételt jelenthet, ha legalább tisztességes, emberhez méltó körülmények között eltemethetik őket. Az emberi, érzelmi tényezőn túlmenően azonban létezik egy általánosabb, de legalább olyan fontos dimenziója is a kutatásnak. Hiszen az IICCMER nem csupán az áldozatok, hanem a tettesek után is kutat. Nem is eredménytelenül. Ennek az intézetnek köszönhető, hogy a kommunista rémuralom legalább néhány középszintű kiszolgálója – egykori haláltáborvezetők vagy a rendszer ellenségeinek fizikai megsemmisítésére különös hangsúlyt fektető börtönök parancsnokai – nem alhat jól hosszú évtizedekkel az érdemtelenül magas összegű illetményt jelentő nyugdíjba vonulás után. Sőt néhányuk immár a börtönrácsok túloldaláról elmélkedhet azon, mennyire érte meg a kommunista utópia kritikátlan kiszolgálójaként emberéleteken átgázolni a felvázolt, de valójában csak a rendszer ideológusainak fantáziájában létező fényes jövő, na meg a saját karrier kedvéért.

A Szoboszlay-ügynek is fontos eleme, hogy az intézet munkatársai a még esetleg életben levő felelősök után is kutatnak, hátha sikerül őket felelősségre vonni tetteikért. Így az egyéni igazságtételen túlmenően általános haszna is van az intézet tevékenységének, hiszen 28 évvel a kommunizmus bukása után azokban, akik megérték az 1989 előtti időszakot, felidézi annak rémtetteit, azokat pedig, akik már a rendszerváltás után születtek, megismerteti velük.
Mindennek a jelentőségét nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hiszen Karl Marx születésének mostani, 200. évfordulója is megmutatta: még mindig vannak hívei a szélsőbalos eszméknek. Még az erdélyi magyar közegben is vannak olyanok (ráadásul a 20-as, 30-as korosztályban is), akik a hirdetett egyenlőség jegyében pusztítást és nyomort hozó kommunizmus és a kommunisták itteni garázdálkodása, illetve a kommunista eszmék hirdetői által világszerte elpusztított mintegy százmillió áldozat ellenére is pozitív, követendő elemeket találnak a marxi, lenini, trockiji vagy maói tanokban. És újabb „kulturális forradalomról” vizionálnak, bármennyire is döbbenetes és visszataszító ez egy, a történelmi tényekkel tisztában levő, egészséges erkölcsi érzékű, józanul gondolkodó kultúrember számára.

Így aztán – bármilyen pátoszosan is hangozzék– minden egyes kihantolt áldozat vagy elítélt egykori pribék egyrészt egy-egy újabb vádpont velük és az általuk jórészt kritikátlanul vallott gyilkos ideológiával szemben. Másrészt mementó és figyelmeztetés nekünk, többieknek: mindent meg kell tenni az ellen, hogy a szélsőbalos eszmék mai követői valaha is olyan helyzetbe kerüljenek, hogy újfent hozzákezdhessenek háborodott társadalommérnökösködő ideológiájuk gyakorlatba ültetéséhez.

{K1}