Telt házas „leépülés” a Szomszédnénivel – interjú Bálint Ferenccel és Tóth Szabolccsal

Telt házas volt a Szomszédnéni Produkciós Iroda kolozsvári jótékonysági estje, melynek teljes bevételét a beteg gyerekeknek szervezendő Yuppi tábor kapta. A Bonbon-díjas és Karinthy-gyűrűs humortársulat tagjaival beszélgettünk.

– A múlt szombati kolozsvári jótékonysági estet népszerűsítő Facebook-videóban úgy fogalmaztatok, hogy idén a beteg gyerekek és a gazdátlan ebek segítése között kellett választanotok. Azon az érvelésen túl, hogy a beteg gyerekek még nem haraptak meg, miért döntöttetek úgy, hogy idén a Yuppi tábort támogatjátok?

– Bálint Ferenc: Én voltam az, akit nem haraptak meg a gyerekek, és ez remélem, így marad. Mindig jó érzés segíteni, és jó megtapasztalni, hogy milyen az.
– Tóth Szabolcs: Engem még régen megkeresett László Zsuzsa, a Yuppi táborok főszervezője azzal a felkéréssel, hogy vegyek részt egy kampányfilmforgatáson, ahol önkénteseket toboroznak a táborba. Így ismertem meg ezt a csapatot, majd elmentem a táborba, és ott láttam, hogy a szervezők tényleg arra használják a támogatást, hogy egy nagyszerű hetet szervezzenek a beteg gyerekeknek. Szívesen karolunk fel ilyen projekteket, amiről tudjuk, hogy tényleg arra költik a pénzt, amire szánjuk.

– Minden évben támogattok egy jótékonysági ügyet, projektet. Az elmúlt években milyen kezdeményezésekben vettetek részt?

– B. F.: Részt vettük például egy környezetvédelmi kampányban, amelynek az volt a lényege, hogy ha nem dobnánk ki a szemétbe, és szelektíven gyűjtenénk a sörös- és kólásdobozokat, rengeteg alumíniumot meg lehetne spórolni.

– T. SZ.: Magyarországon van egy Mikulás-gyár elnevezésű kezdeményezés, amelynek keretében december 6. környékén ajándékokat gyűjtenek, és ezt népszerűsítendő felléptünk ilyen rendezvényen is.

– Mindketten erdélyi születésűek vagytok, viszont már több éve Budapesten éltek. Milyen érzés hazajönni és „hazai terepen” fellépni?

– B. F.: Én elég sokat járok haza, mert a szüleim és a testvérem Erdélyben él. Nagyon szeretek Kolozsvárra jönni, mert itt végeztem az egyetemet, több mint 10 évet éltem itt, ezért én mindig hazajövök Kolozsvárra. Továbbá minden ősszel megszervezzük az erdélyi turnénkat is, ahol Felméri Péterrel karöltve számos települést meglátogatunk. Hogy miért élünk mégis Budapesten? Mert egy adott életszakaszunkban ott volt több fellépésünk, és mi, humoristák mindig oda kell hogy menjünk, ahol a közönség van.

– Mivel magyarázható, hogy Budapesten több fellépési lehetőség adott?

– B. F: Erdélyben fellépünk a humorfesztiválon, a turnénkon és még néhány alkalommal. Budapesten pedig fel tudunk lépni minden este, mert folyamatosan cserélődik a közönség.

És nem utolsósorban a magyarországi Dumaszínház egy jó ajánlatot biztosított nekünk, amihez hasonlót nem kaptunk itthon.

– T. SZ: Amíg Erdélyben műveltük a humort, mellette volt más állásunk is. Próbáltunk a végzettségünkből is megélni, a két szakmával egyszerre foglalkozni. Budapesten adott a lehetőség arra, hogy csak ezzel foglalkozzunk, és humoristák legyünk.

– Mennyire más stílusban vagy hangnemben kell beszélni az erdélyi és budapesti közönséghez?

– B. F.: Pesten, mondjuk, nem értik a román jövevényszavakat, és ez nagy hiányosság.
– T. SZ.: A kolozsvári produkciónkban volt egy olyan jelenet, amikor a román kém be akart lopózni egy magyar táborba – ezt Pesten hiába próbáltuk előadni, mert nem értették.

– Hogyan reagáltok, amikor a közönség nem érti az adott viccet, jelenetet?

– T. SZ.: Az egész humoralkotás folyamata abból áll, hogy kitalálunk dolgokat, és nem minden poén, csak a mi fejünkben az. Ilyenkor átsiklunk rajta, észre sem veszik az emberek, és a következő előadásból kihúzzuk.
– B. F.:

– A sikeres produkció érdekében mennyire fontos a közönséggel való kapcsolattartás, interaktivitás?

– B. F.: Ez nagyon fontos, mert folyamatos interakció van közöttünk, azért is kell fény a nézőtérre, hogy lássuk a reakcióikat, hogy élvezik-e azt, amit mondunk, vagy esetleg váltsunk témát. Ezt folyamatos és kölcsönös munkának nevezném: ha a közönség jól fogadja a vicceket, akkor mi annál jobban beleéljük magunkat, és így jól sikerül a műsor.
– T. SZ.: Azért is kérünk fényt a nézőkre, hogy ha valaki beszélget vagy telefonál, akkor rá tudunk szólni, hogy hagyják abba.

– Idén 15 éves lesz az Erdélyi Humorfesztivál, amelynek ti vagytok az ötletgazdái. Az évek során mivé nőtte ki magát a rendezvény, és milyen újdonsággal készültök az idei kiadásra?

– B. F.: Idén új műsorral jövünk, teljesen más lesz a felépítése, mint a mostani jótékonysági estnek. A produkció nagy része már megvan, melynek során a cégek, vállalatok világába fogunk ellátogatni, több jelenetünk ebben a tematikában íródott.
– T. SZ.: Amikor elkezdtük szervezni a humorfesztivált, fogalmam sem volt, hogy mivé növi ki magát. Egyszerűen csak megszerveztük újra és újra, a tizenegyedik után úgy gondoltuk, hogy átadjuk a fiatalabb generációknak, és akkor volt egy változás. Mi kialakítottunk egyféle fesztiválstílust, ők hoztak egy új látásmódot, és gondolom, a szervezés majd „továbböröklődik”.

– Szakmai téren milyen célokat tűztetek ki magatok elé?

– B. F.: Mi pár évvel ezelőtt megkaptuk a Kossuth Rádiónak a Karinthy-gyűrűjét, amelyet a kollegáink úgy értékelnek, hogy ez a szakma csúcsa, tehát onnan már csak lefele vezet az út. 

Egyébként olyan jó, hogy nincsenek céljaink, ott lépünk fel, ahová hívnak, vagy ahol akarunk. Ez a jótékonysági est az „ahol akarunk” kategóriába tartozott, és szerencsére lesz olyan is, ahová hívnak.
– T. SZ.: Az a célunk, hogy annál a nullánál legyünk, ahol elkezdtük, és akkor szép íve lesz a történetünknek. Nekem az a nagy álmom, hogy egyszer leírok egy olyan egymondatos poént, amit elmondok a színpadon, és másfél óráig kacag rajta a közönség.

– Melyik színpadon láthat titeket legközelebb a közönség?

– B. F: Április 22-én az Erdélyi Humorfesztiválon Felméri Péterrel közösen fogunk fellépni.