Villáminterjú Gyurcsánnyal: a szavazati jog rettegésben tarthatja a románokat

2018. február 15., 17:15

Bármilyen messze el lehet menni az autonómiában, amit a többségi társadalommal való egyetértés még elbír – tudtuk meg Gyurcsány Ferenc volt kormányfő éppen aktuális véleményét a határon túliak önrendelkezési törekvéseiről.

Fotó: Facebook/Gyurcsány Ferenc

Egy óbudai utcában futottam össze a 2004. december 5-ei népszavazáson a kettős állampolgárság ellen kampányoló volt miniszterelnökkel, aki éppen egy dohányboltot keresett, és csak a véletlenen múlt, hogy éppen hozzám fordult segítségért. Útbaigazítottam, majd bekapcsolt diktafonnal vártam rá a bolt közelében.

Legutóbb 2007 augusztusában intézhettem hozzá kérdést a Magyar Hírlap újságírójaként. Akkor látogatott ugyanis Budapestre Mircea Geoană, a román Szociáldemokrata Párt (PSD) akkori vezetője, akivel a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöki tisztségét is betöltő miniszterelnök közös sajtótájékoztatót tartott. Akkori kérdésem arra irányult, hogy a magyar szocialisták támogatják-e az erdélyi magyarság önrendelkezési terveit, mire Gyurcsány azt válaszolta, ő a minél szélesebb autonómiákat pártolja ugyan, de „a közösségi autonómia iránti törekvések ebben a régióban az elszakadási törekvések előszobáját jelenthetik”.

Gyurcsány akkor azt is kijelentette, hogy ha Magyarországról támogatnak határon túli magyar közösségek által megfogalmazott autonómiaigényeket, e törekvéseknek az nem használ, inkább árt. Azzal érvelt, hogy ilyenformán felerősödnének a vélekedések, miszerint az ügyben nem a kisebbségek törekvései jutnak kifejeződésre, hanem egy szomszédos állam követelései. Ilyen előzmények után spontán találkozásunk alkalmával a következő beszélgetést folytattam Gyurcsány Ferenccel:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kristály Lehel vagyok, székelyföldi publicista. Írtam már önről is néhány cikket…

– Jó napot! Gondolom, nem dicsért meg.

– Valóban. Arra emlékszik még, hogy Mircea Geoană budapesti látogatásakor megkérdeztem, támogatja-e a székelyek autonómiáját?

– És mit mondtam?

– Hogy nem.

– Hogy nem?

– Pontosan.

– Ma nem ezt gondolom, de lehet, hogy akkor ezt mondtam.

Hát nagyjából azt gondolom, azt gondoljuk, hogy bármilyen messze el lehet menni autonómiában, amit a többségi társadalommal való egyetértés még elbír. Autonómiát nem adnak erőszakkal.

– De mégis, milyen bátorítást élvezhetnének az autonomisták – tegyük fel – öntől, aki a nyilatkozataiban folyamatosan megtagadta a határon túli magyarokat, kihátrált mögülük, nem támogatja őket, sőt a szavazati jogukat sem?

– Azt végképp nem! Egyébként ezt most éppen felveszi?

– Igen.

– De nem mondta!

– Dehogynem, jeleztem, itt tartom éppen a szája elé a diktafont.

– Maga nem egy ügyetlen fiúember! Nos…

A szavazati jogot, azt végképp nem támogatom, mert szerintem, ha van valami, ami rettegésben tarthatja a román többségi társadalmat, az az, hogy úgy követelnek autonómiát, hogy közben az autonómia birtokosai egy másik állam polgárai, és ők ezt egyből szeparatizmusnak fordítják le.

– Dehogy fordítják annak!

– Hát most… mi ezt gondoljuk, maga ezek szerint máshogy gondolja…

– Igen. Azt, hogy ez olcsójánoskodás.

– Szívesen vitatkozhatunk erről.

– Nem túl felemelő, hogy ön azzal az ígérettel akar miniszterelnök lenni, hogy elveszi a határon túliak szavazati jogát.

– Nézze.

Aki nem él itt és nem itt adózik, az annak a politikai közösségnek a dolgával, amelyik életéről szól, hogy milyen kormánya van, azzal sérti ennek a közösségnek az önrendelkezési jogát.

Származás okán, mert az ükapám magyar volt, de közben nem osztozom a politikai közösség sorsával… azt tudom mondani, amit Áder János mondott 25 éve. A köztársasági elnök 25 évvel ezelőtti szövegével értek egyet.

– Csakhogy Áder János akkor azokról beszélt, akik önként mondtak le állampolgárságukról, és nem úgy vesztették el azt, hogy a fejük felett új országhatárokat húztak meg.

– Nem. Áder János mindenkiről beszélt. Én a szöveget olvastam, ezek szerint maga nem olvasta.

– Én is olvastam, pontosan ezért állítom azt, amit.

– De nincsen ilyen distinkció benne! Azt mondta, hogy költözzenek ide egészen egyszerűen és akkor lesz jog. Nekem sincs semmilyen bajom. Üdvözlünk mindenkit, aki jön! Itt éljen, és annak a kormánynak a döntéseit élvezze, vagy szenvedje el, amelyikre szavaz, és akkor teljesen rendben van.

– Éppen imént derült ki, hogy ön sem következetes az autonómia ügyét illetően… Most éppen úgy tűnik, hogy támogatja…

– Erre mondtam azt, hogy nem tudok róla, hogy azt mondtam-e, vagy nem azt mondtam, de azt tudom mondani, hogy azzal értek továbbra is egyet. Konzekvensen.

Én ugye azon kevés képviselők között vagyok, s emiatt nagyon sokan nem kedvelnek engem a határon túl, aki az állampolgárság automatikus megadásával sem értett egyet. Azt az európai normát tartom kívánatosnak, hogy aki tartósan helyben él 5-10 évig, az kapjon állampolgárságot. Azt mondta 2004-ben a mai miniszterelnök: ó, csak egy útlevelet adunk, dehogy! Ne vicceljünk már, én vagyok a következetes ebben a kérdésben. Óva intek mindenkit a közép-kelet-európai, bármilyen fajta nacionalizmustól. A viszontlátásra!

– Mikor megy a Székelyföldre?

– Fogalmam sincs.

– Járt már ott egyáltalán? Ismeri az ott élők örömét, bánatát?

– Persze, többször!

Hát nekem Székelyudvarhelyen saját cégem volt, emberek tucatjainak adtam munkát, kérem szépen! Ez az igazi magyarság!

– Készül még oda menni?

– Persze! Székelyföld gyönyörű!

Gyurcsány Ferenc 2006. május 30-án Budapesten a következőket jelentette ki: „A kormány (…) törekedni fog arra, hogy a kisebbségi politikában az egyéni emberi jogi megközelítés mellett a kollektív jogok szemlélete is tért nyerjen. Ezen folyamatokat erősítő törekvésként támogatja a határon túli magyarság autonómiaigényeit, az európai elvekkel és gyakorlattal összhangban, és az érintett ország demokratikus politikai erőivel szövetségben”. Kérdés ezek után, hogy ki viccel a következetességgel.

Kristály Lehel, Budapest